×
Bejelentkezés
Feliratkozás

Amennyiben feliratkozik, megkaphatja hírlevelünket, és hozzászólhat a közzétett anyagokhoz.

Feliratkozom a hírlevélre
keresés

Ember, rozsdavörös tájban

Művészek a háborúban 1914-1918

Ez év novemberében jelent meg a Látóhatár Kiadó gondozásában Ludmann Mihály művészettörténész, festőművész kötete Művészek a háborúban 1914-1918 címmel. Az igényes kiállítású album az I. világháború jelentősebb magyar hadifestőit, valamint besorozottként alkotó művészeit mutatja be. A hiánypótló kötetről Viczián Zsófia írt recenziót. (részlet)

Ha kezünkbe vesszük a Látóhatár kiadó frissen megjelent kötetét, amely az első világháború művészi megörökítésének albuma, két, egymással ellentétes gondolatunk támadhat. Egyrészt nyilvánvaló a képek láttán, hogy ez a háború nagyon más volt, mint a későbbiek. Bár csak száz év választja el a mától, egy gyökeresen más világ köszön vissza a képeken. A modern kor leginkább csak a haditechnika révén látszik, ha látszik, egyébként minden a rég letűnt világ díszletei közt játszódik – hisz a hadszíntér a periférián, sokszor a lakott vidéken túli természetben van, ez még nem a nagyvárosok lerombolásának kora. Lovak, nagy kerekű ágyúk, kopottas parasztházak és fából ácsolt hadiépítmények tűnnek fel, előttük egyenruhás, bajszos katonák, vagy éppen kalapos hölgyek és népviseletben vonuló hadifoglyok látszanak. Sőt: huszárok! A festő – például Vidovszky Béla a kötet 67. oldalán látható fotón – az olasz fronton, idillien szép tájon látszólag a legnagyobb nyugalomban fest: nadrágtartóban, bricsesznadrágban áll a festőállvány előtt, bal kezében a palettával. Lakatos Artúr a szerb hadifogságról úgy számol be, legalábbis az elejéről, hogy ott külön szobát adtak a művészeknek, ahol „annyi hely volt, hogy foglalkozhattunk a nekünk való munkákkal, festhettünk, rajzolhattunk és mintázhattunk. Volt olyan idő is – igaz, csak hat hétig tartott – hogy őrség kísérete mellett kijárhattunk a városba festeni utcarészleteket.” Kisfaludy Strobl Zsigmond jelentős protekcióval kosztfelírói minőségben vett részt a háborúban, de, mint írja „Persze foglalkozásom csak formális volt. Voltaképpen egész nap rajzolhattam, mintázhattam katonákat és szép önkéntes ápolónőket.” De a későbbi háborús tapasztalatok fényében azon is elkerekedhet a mai olvasó szeme, hogy az 1917-18-ban a Margitszigeten rendezett haditárlaton a tatár hadifoglyoknak külön pavilont építettek, ahol kis modelleken mutathatták be hagyományos népi építészetüket, sőt, maguk árulhatták saját kézzel készített népművészeti tárgyaikat is. Ugyanakkor az is nyilvánvaló a kötet képeinek a láttán, hogy ez a háború is ugyanolyan, mint a többi, a régiek és a mostaniak. Nyomában mérhetetlen pusztulás, szenvedés és fájdalom jár, katonáit elpusztítja vagy megnyomorítja, családtagjaikat egy életre a nyomorba és gyászba dönti. Idegen tájak fából tákolt keresztjei alatt nyugszanak a hősök, vagy csak valahol elföldelve, jeltelenül. „Most tél van és csend és hó és halál” – juthat eszünkbe a borító képéről, amelyet a drámai sorsokra fogékony Mednyánszky László festett: szinte tapintani lehet az elmúlás fagyosságát és visszavonhatatlanságát, és csak lassan vesszük észre, hogy a képen a düledező házak előtt sebesült, vagy talán már megfagyott katonák ülnek és fekszenek. Nem vidámabbak a hadikórházakról készült skiccek sem, Vaszary János grafikája pedig a koporsót cipelő Uz völgyi katonákról egészen szívbemarkoló közelségbe hozza a háború iszonyatát.

Forrás: www.nagyhaboru.hu

Hozzászólások

Nincsenek hozzászólások