Sorbán Attila

Arcok könyve

Csütörtök reggel kilenc előtt nyolc perccel, ajkán egy kellemes álom édes emlékével, mosolyogva ébredt Kiskopács Lőrinc ötvenkét éves vidéki színész. Arra gondolt, mi lenne, ha ez az ébredés örökké tartana. Aztán hirtelen az jutott eszébe, mi lenne, ha az egész világ megtudná, hogy az ő ébredése mennyire tökéletes, mennyire egyedi, mennyire fenséges. Miért is kellene titokban tartani egy ilyen ébredést? Kiskopács, gyomrában kellemes bizsergéssel, az ágy szélére kúszott, s még mindig azzal a fátyolos mosollyal arcán a papucsát kezdte el keresni. Meztelen lábujjai mohón kutakodtak a kopottas szőnyegen. Amikor meglettek, a két puha boldogságsziget lágyan szívta magába lábait. Kiskopács megérezte a pillanat varázsát. Mert rengeteg reggel volt már életében, de ez egyértelműen különlegesnek ígérkezett. Miért is? – szaladt végig a hátán a görcsszerű kétely. Ám ezúttal nem engedett. Az ágy szélén ülve, arcán a vidáman fityegő mosollyal, tisztában volt azzal, hogy ez most nem egy futó gyönyör. Ez most valami egészen más. Kiskopács Lőrinc most birtokolja a boldogságot. Nem is szaladt ki azonnal a fürdőszobába, mint ilyenkor mindig, hanem még maradt egy kicsit az ágy szélén, hogy teljesen kiértékelje a helyzetet. Igen. Ezt bizony meg kell örökíteni. Ezt mindenkinek látnia kell. Minden embernek. Igen, a világon minden embernek.

A boldogságot lefényképezni igen nehéz. Persze nem lehetetlen, de akkor sem könnyű. Ezért döntött úgy Kiskopács, hogy mégis kimegy előbb a mosdóba. Ott átgondolja a lehetőségeit, aztán majdcsak kialakul.

A fürdőszobából megkönnyebbülve, de sokkal céltudatosabban jött ki. Kövérkés testén kissé megcsavarodott a pizsamafelső, s az arcán lévő mosolyból is csak egy picike darab maradt meg szájának egyik szegletében. De kételyei láthatóan már nem voltak. Az éjjeliszekrény felső fiókjából kivette okosan hallgató telefonját, s azt próbálta eldönteni, vajon melyik póz fejezi ki a legjobban az ő reggeli boldogságát. Egy igazán tökéletes önportréval szerette volna megkoronázni ezt a pillanatot. Előbb visszafeküdt. Kattintott párat. Visszanézte, de nem volt vele megelégedve. Valahogyan nem jól tartotta maga felé a telefon optikáját, mert a képen lévő Kiskopács Lőrinc mindennek tűnt, csak boldognak nem. Picit feljebb ült. De akkor meg nem volt elég spontán az ébredés. Ha jobbra fordult, még mesterkéltebbnek tűnt a dolog. Ha balra, majd kifordult a válla. De Kiskopácsot mindez nem tántorította el attól, hogy ezt a csütörtök reggeli boldogságot lefényképezze és megossza az egész világgal.

Persze ha egy vidéki színész eldönt valamit…

Kiskopács még jó negyedórát kereste a tökéletes pozíciót a reggeli boldog ébredés dokumentálására. Színész lévén azt is szerette volna, ha a kép előnyös lesz számára, és tetten érhető rajta a helyzet drámaisága is. És persze az is, hogy ő milyen természetesen veszi a lét nagy pillanatait. Végül rátalált a megfelelő beállításra. Lejjebb csúszott. Jobb oldalára fordult – bár valójában ő sohasem tudott a jobb oldalán aludni –, kinyújtotta jobb kezét, persze előtte összeborzolta haját, megigazította a párnát a feje alatt, majd teljes erejéből összeszorította a szemét. Olyan erősen szorította, hogy szeme sarka kicsit könynyes lett. De ő épp erre várt. Hirtelen kinyitotta a szemét, s egymás után többször is lekapta magát. Megkönnyebbülve ült fel. Enyhén lihegett, mert az ébredés és a boldogság így együtt eléggé lefárasztotta. Pár rövidke perc múlva belemászott okostelefonjának emlékezetébe, és előkereste a képeket. Arcára hirtelen diadalmas mosoly ült ki. A képek még az igazi ébredésnél is jobban sikerültek. Pizsamájának ujjával letörölte a szeme sarkára száradt könnycseppeket, s kiment a konyhába kávét főzni.

A kávé kicsit hosszúra sikeredett. Ám Kiskopács ezt most el tudta engedni, bár kávéfőző tudományára roppant büszke volt. Ezernyi képet rakott már ki a Hálóra, s mindegyike azt volt hivatott bizonyítani, hogy nincs a világnak az a baristája, aki jobb löttyöt tud kiereszteni a kotyogóból. Szűk, salétromos konyhájából átslattyogott a nappaliba, mely helyiség nagy ugyan nem volt, de annál kopottasabb. Kiskopács viszont művész volt. Alternatív művész. Az alternatív művészekről meg köztudott, hogy imádják a salétromos konyhákat, lepukkant nappalikat és dohos bérházakat. Szeretnek a Nagy Folyó gazos partjain tövises bokrok árnyékában fontos dolgokról meditálni. Kiskopácsot azonban abban a pillanatban nem kötötte le a dolgok mélysége. Minél hamarabb a gépéhez akart érni, hogy berakja az Arcok Könyvébe az ő reggeli boldogságának csodálatos képeit.

Az Arcok Könyve a Háló legnagyobb bárkája volt. Végtelen közönnyel ringott a Háló lomha hullámain. Mindenki rajta volt, aki számított. A világon mindenki. Olyannyira, hogy akiről az Arcok Könyve nem tudott, az nem is létezett. Az emberek mindenüket megosztották. Életük minden pillanatát. Mérhetetlen mennyiségű szürke óra gyűlt fel a hatalmas bárka aljában. Ám mindez nem számított, mert arról mindenki meg volt győződve, hogy bár egy napon a Nagy Vidámpark szétrobban a semmibe, az Arcok Könyve örökre megmarad.

Kiskopács is az Arcok Könyvén lógott egész áldott nap. Mondhatni, az egész életével átcuccolt a Háló legnagyobb bárkájára. Imádott a tükörtojásos, kismacskás, rozsdás biciklis, sárga virágos, zöld nappalis, kék vécés, jégesős, ősziparadicsomos, pingpongozó nagymamás, zongoránál hegedülő unokás, verset szavaló papagájos, múzeumban böfögős, luxusautóban borotválkozós, vasárnap délben prézliben kirántott felső csirkecombot harapdálós, alkarra kínai szállóigét japánul tetoválós, azúr tengerparton csakazértis lebarnulós, éneklő mosógépes kép fölött békésen megpihenni.

Mert a világon mindennél, de mindennél, még a hiúságánál is, még a szeme alatt féltve őrzött ráncoknál is, még az alternatív művészetnél is jobban szerette a róla szóló kis fejezetet az Arcok Könyvében.

Az volt az őáltala teremtett tökéletes világ. És ebben a világban ő volt az isten. Egy picikét annál is több. Egy nagyon picikét. Ő dönthette el, hogy a világ mit tud meg róla. Ő határozta meg, kit szeret, s kit nem. Kit enged magához közel, s kit nem. Tetszik vagy nem tetszik végtelen hatalmú ura volt ő. Még a követőit is maga választhatta ki. Melyik isten képes ilyesmire?

Kiskopács viszonylag későn borult rá a Hálóra. Az első számítógépe nem is volt túl menő. Valójában leveleket írdogált, s tétován szörfölt a lágy hullámokon. Sehol sem ragadt le. Pedig talált igen izgalmas világvége meg összeesküvés-elméletes oldalakat, meg sakkjátékot kezdőknek. Ám sakkozni nem szeretett. Amúgy semmit sem szeretett, amin többet kellett gondolkozni tíz percnél. Vérbeli alternatív művész volt. Az összeesküvés-elméletes oldalak meg untatták. Színházi ember lévén sokkal durvább dolgokhoz volt szokva.

Megváltó ajándékként tévedt rá az Arcok Könyvére. Bár az első napokban nem igazán értette, mit is kell neki ott csinálnia, de amikor rájött, hogy csupán egyetlen dologgal kell foglalkoznia, mégpedig saját magával, fény költözött a szívébe. Végre egy hely, ahol az ő létezése is értelmet nyer. Egy ötvenkét éves tehetségtelen vidéki színész számára, aki ráadásul minden porcikájában alternatív és meg nem értett, az Arcok Könyve az ígéret földje volt. Nem aprózta el. Bejelentkezett. Szétnézett, és pillanatokon belül átköltöztette életét. S bár túl sok cipelnivalója nem volt, izzadtan, holtfáradtan, de ugyanakkor illatos lelkesedéssel rakosgatta dolgait a maga kis fülkéjében.

Másnap darabokra szedte magát, és a saját elvárásaihoz mérten újra össze is rakta. És hosszan nézte ezt az új profilt. És látta, hogy az jó.

A reggeli boldogság fényképes lenyomata épp úgy kihűlt, mint a reggeli bögre kávé, de nem volt mit tenni, a gépe kicsit lassú volt. Türelmetlenül dobolt ujjaival az egéren, miközben jobb lábával vadul vakargatta bal lábszárát. Fel sem tűnt neki, hogy nem kavarta fel a cukrot a kávéjában, s az igen keserűre sikeredett. Pedig a keserű kávétól mindig gyomorsava lett. A gép végre beindult. Kéken köszöntötte Kiskopácsot, ő visszaköszönt – mindig visszaköszönt a számítógépének, mint minden régi vágású júzer –, s már rá is kattintott a háló kicsiny bejáratára. Mire kortyolt kettőt a keserű kávéból, már meg is jelent az Arcok Könyvének kicsiny ikonja. Ott fénylett gépének kijelzőjén, akár egy angyal arca az oltár fölött.

Gyöngéden, hogy fel ne sértse, rákattintott. Beleszürcsölt bögréjébe, lehunyta szemét, hátradőlt, s várta, hogy lelkének otthona megnyíljon. Ez volt az a mámorító pillanat, amikor képtelen volt eldönteni, vajon létének mely változata valóság.

És végre megnyílt az örök élet kapuja. Beírta a jelszót (heteket dolgozott egy tökéletes jelszón), és...

Az első pillanatban azt hitte, lefagyott a gépe. Vadul rákattintott az Igen mezőcskére, és újfent nem történt semmi. Egy jéghideg kéz hirtelen belemarkolt a szívébe. Nem tudott belépni. Könnycsatornái izzani kezdtek. A képernyő elhomályosodott. A szemüveg! – villant be. Kicsit megkönnyebbült. Hát persze. Nem vette fel. Már megint. Nem vette fel, és rossz helyre kattintgatott. Az is lehet, hogy a jelszónál ütött félre egy betűt. Visszarohant a hálószobába. Egyik papucsa beakadt a szőnyegbe, és lecsúszott a lábáról. Nem számított. A szemüveg! Ott volt az éjjelin. Naná, hogy ott volt. Hajnalig keresztrejtvényezett. A skandináv fajtát. Azt nagyon szerette. Felmarkolta, s már rohant is viszsza a géphez. Leült, és megpróbált lenyugodni. Reszketett az idegességtől. Olyan még nem volt, hogy ne tudjon belépni a profiljába.

Kilépett, majd újra rákattintott az Arcok Könyvének ikonjára. Ezúttal nagyon hamar bejött. Meg is könnyebült. Hát persze. Nem volt kapcsolat. Talán leesett a Háló. Volt már rá példa. Lassan, erősen összpontosítva írta be a jelszót.

Klikk!

Semmi.

Hátmiazistentörténikitt? Klikk!

Semmi.

...

Szinte rosszul lett a méregtől. De ha abban a percben meghal, akkor sem történik semmi. Közelebb hajol a képernyőhöz. Valamit kiírt. Angolul. Kiskopács nem tudott angolul, de a végtelen szörfözések alatt ragadt rá pár szó. Első blikkre az jött le, hogy Kiskopács nevű felhasználó nincs az Arcok Könyvében.

Hogy mi van?

Nyitott egy másik lapot, és ráment a Hálón lévő számtalan szótár egyikére. Hátha valamit mégsem értett jól. De jól értette. Az a pár angol szó bizony azt a félelmetes jelentést hordozta, hogy Kiskopács nevű profil nincs az Arcok Könyvében.

Végem van! Üvöltötte. Aztán pillanatok alatt összeomlott, s mint egy zombi, arcára fagyott sóvárgással bámulta mozdulatlanul a képernyőt.

Percek múltak így, vagy évmilliók? Számít az? Talán egy picit bele is aludt a rettegésbe. Nem tudta értelmezni e kialakult helyzetet. Nem volt rá képes. Az eseményhorizont benyelte az összes gondolatát.

Eközben a bögre alján maradt kávé lassan bepillésedett.

Kiskopács úgy érezte, teste lassan cseppfolyóssá válik, s aztán beleivódik a szőnyegbe. Nem marad belőle semmi más, csak egy folt. Ez a folt aztán valahogy elkerül egy szőnyegtisztítóba, s Kiskopács létezésének utolsó bizonyítéka a fertőtlenítők martalékává válik. Bár valóban megijedt, az előbbi kép nagyon megtetszett neki. Annyira alternatív volt, s annyira jól mutatott volna a színpadon, hogy egy pillanatra az is végigfutott az agyán, hogy tényleg jó volna, ha a szőnyeg teljesen magába szívná.

Kizártak az életemből! – csattant arcára a felismerés. A tehetetlenség immár haraggá alakult. Összeszedte magát, és újraindította a gépet. Hidegen, megfontoltan, a lehetőséghez mérten közönyösen végezte el a mozdulatokat. Az egész csak egy rövidzárlat lehetett. A véletlenek tragikus egybeesése. Hogy az Arcok Könyve kivetette volna magából? Ááááá… olyan nincs.

De a képernyőn kéken fehérrel újfent az a felirat égett pupillájába, hogy Kiskopács Lőrinc profil az Arcok Könyvében márpedig nincs. Talán soha nem is volt, és már biztos, hogy soha nem is lesz. És ha az Arcok Könyvében nincs, akkor sehol sincs. Nyoma veszett. Felszívta őt a végtelen üresség.

Kiskopács ott tartott, hogy kétségbe vonta saját létezését. Mert a számítógép előtt verejtékező szerves képződményt nem volt hajlandó Kiskopácsként elismerni. Pedig az a szerves anyag, az az izzadó, reszkető képződmény fel tudott állni, körbe tudott sétálni a lakásban, és végül is csak az tudta volna megtalálni azt a Kiskopácsot, akit a Háló legsötétebb bugyraiba vetett az Arcok Könyve.

Akkor ő most van, vagy nincs? – ette magát Kiskopács. Halványan derengett, hogy valami ósdi színpadi szerzőnek voltak már efféle dilemmái. De nem ugrott be neki, hogy ki, mikor, hol?… Meg egyáltalán, miért is...? Kiment a konyhába, és leült az asztal mellé. Körmével elkezdte a térdét kapargatni. És mintha a veséje is szúródna. Mindent kilátástalannak érzett. S mivel a helyzetet nem tudta értelmezni, teljesen magába roskadt.

Talán, ha véget vetne neki. Mármint ennek a szerves létformának. Ez az élete annyira szar volt, hogy fölösleges lett volna folytatni. Az ellenségei persze örülnének. Szinte hallotta a színház kávézójában lebegő gúnyos mondatokat. Akkor már jobb elpusztulni. Amúgy is hamar észre fogják venni, hogy nincs rajta a Hálón, és azt is, hogy kizúgott az Arcok Könyvéből. Majd jönnek a népek, és vigyorogva tolják a kérdést a pofájába, hogy mi van, Lőrinc, már nem vagy rajta a szeren?

Mindenkit gyűlölt, akinek volt profilja az Arcok Könyvében.

Hogyan tovább?

Így, hogy nem tudott végiggörgetni az elmúlt napokon, heteken, hónapokon, azt sem tudta, pontosan milyen teendői vannak. Előkereste telefonját, s megnézte reggeli boldogságának képeit. Heves sírógörcs kapta el. Ezzel nem volt semmi gond. Kisvárosi színészként gyakran és jóízűen tudott sírni.

Pár könnycsepp a telefon kijelzőjére is ráhullott. Kiskopács szépnek találta a jelenetet.

De mit ért, ha nem tudta megosztani senkivel?

Ma este bemutató! – villant Kiskopács agyába a felismerés. Hoppácska! Kicsit meg is szédült, mert a virtuális világ és az anyagi világ energiái hullámként csaptak össze a feje fölött. Egy alternatív szerző alternatív darabját állította színpadra egy alternatív rendező. Ebben végre kiteljesedhetett, végre hanyagul a közönség elé dobhatta művészi hitvallását, lássátok és zabáljátok, ez vagyok én! felkiáltással. Valóban szép szerepe volt. Egy eladósodott család kis vagyonkájának árverezésén ő volt a mosógép. Hetek óta szinte óránként dokumentálta a darabot, benne végtelen küzdelmét a szereppel. Mindent megosztott követőivel. Azt is, amikor kiújult a prosztatabántalma, azt is, amikor odamondott a díszlettervezőnek, mert nem rakott elfolyató csövet a mosógép hátuljára, és azt is, amikor gyomormosásra vitték, mert a szerephűség kedvéért lenyelt egy mosókapszulát. Olyan univerzálisat, amely mind fehér, mind pedig színes ruhák mosására egyaránt alkalmas volt.

Kiskopács úgy érezte, tragédiája egyre drámaibb színezetet ölt. Mivel életének legkisebb szilánkja is odabent volt, amikor a profil eltűnt, egy nagy kérdés töltötte be a lakást: ki fog este fellépni?

Az, hogy a dolgok így alakultak, kíván némi magyarázatot.

Főleg azért, mert ez a szöveg nem regény, nem novella, még csak szatirikus írás sem, mivel ilyeneket nem lehet írni arról, hogy valakinek eltűnik a profilja az Arcok Könyvéből. Ez csupán egy hosszabb posztolás, ami mindenképp elfér egy jól sikerült kolbászos lecsó és egy fapados karibi nyaralás képe között. Kép Kiskopács esetében is van, de erről a kiadó dönt.

Nem fikció. Miért is lenne az? Hiszen semmi sem fikció, ami az Arcok Könyvében van. Minden megtörtént, minden valóság volt egyszer. Mint ahogyan megtörténik az emberrel egy kiló krumpli, vagy a szerelem, vagy a motorolajcsere használt autóban, vagy a bánat, vagy a H1N1vírus. Mi a valóság, és mi nem? Ez éppoly idejétmúlt kérdés, mint az, hogy mi lett volna, ha Chopin feleségül veszi Lady Gagát.

Az Arcok Könyvében a dolgok végül is a helyükre kerülnek. A megtalált élet valósága ez. Egyszerű, átlátható, kezelhető. Az álmok anyaggá válnak, az anyag álommá. Az Arcok Könyvében mindenki megérintheti az álmait.

Kiskopácsnak viszont este bemutatója lesz. De az a Kiskopács, akit a széles publikum megismert, az a Kiskopács viszont nyomtalanul eltűnt. Jogos a rettegés, ki megy el este a bemutatóra?

Pedig más nem mehet, csak amelyik eltűnt. Csak az létezett. Az a Kiskopács teljesedett ki a Háló virtuális terében. Az kapott létjogosultságot az Arcok Könyvében. Az a profil, amelyiket ő évekig alakítgatott. A világ csak azt a Kiskopácsot ismeri. Még a volt felesége is, aki tizenhárom évvel ezelőtt otthagyta egy könyvelőért, aki nem volt ugyan alternatív, de sohasem volt válságban, amikor épp egy seprűnyelet kellett alakítania. A fia is csak ott találkozgatott vele néhanapján, s bár nem ő nevelte fel, gyakran rakott fel régebbi képeket a fiáról. Mindegyiken szinte csecsemő volt a fiú. Ezért aztán az iskolában, meg a környéken, ahol felnőtt, elég nehéz időket élt meg. Pelenkás nyominak becézték. Ezért aztán a gyerek, ahogy gyűlölni tudott, azonnal el is kezdte gyűlölni az apját. Mindezek ellenére Kiskopács szentül meg volt győződve arról, hogy ő a világ legjobb virtuális apukája. Rengeteg felfelé mutató hüvelykujjat, szívecskét és kicsi sárga mosolygós arcocskát kapott ilyenkor a bejegyzés, ami nemes egyszerűséggel csak annyi volt: A fiam.

Kiskopács felszisszent. Hát akkor ő most már a gyerekét sem fogja látni?

És a többiek?

Ez a többiek, ez egy igen érdekes kérdés. Mint minden Arcok Könyve-lakó, azt gondolta, hogy a világon mindenki ismeri, és aki nincs ott, az nem is létezik. De Kiskopácsnak nem volt ezer követője. Annyi szinte senkinek sem volt az átlagemberek közül. Pontosan háromszázhetvenhét követője volt. Pontosan háromszázhetvenhéttel több, mint az anyagi világban. De ez mit sem számított. Azon dolgozott nap mint nap, azért tárta fel élete pillanatainak legrejtettebb titkait, hogy elérje az ötszáz, majd az ezer követőt.

Az a legnagyobb rejtélyek egyike, miért gondolta Kiskopács azt, hogy akinek az Arcok Könyvében van ezer követője, azt a világon mindenki ismeri.

De a nap legfontosabb kérdése mégis az volt, ki megy el este a bemutatóra.

Kiskopács felállt, és sétálni kezdett a szobájában. Kezdeti rémülete szorongássá vált. Borzasztóan idegesítette az, hogy a tárgyakat meg lehetett érinteni, és az is, hogy egyáltalán nem tudta, egy-egy mozdulata hány embernek tetszik.

Vajon hová kerül az az ember, akit kiraknak az Arcok Könyvéből?

Az a gyanú is fölmerült benne, hogy az őt utálók csinálták így ki.

Főleg az egyik.

A sárga hajú brácsás! Ki más?! Ő volt! A sárga hajú brácsás.

Gyomra összeszorult. Tehetetlen düh lett úrrá rajta.

A sárga hajú brácsás Kiskopács legnagyobb vetélytársa volt az Arcok Könyvében. Ő is a kisvárosi színháznál dolgozott, akárcsak Kiskopács. Ő is alternatív volt. És nagy művész is. Egymás iránti kibékíthetetlen gyűlölettel küzdöttek a szörfözők kegyeiért. Minden egyes tetszik-ujjacska, gülüszemű mosolypofa, pirosan dobogó kecskeszív elnyerése élet-halál harccá vált kettejük között.

Pedig a Háló előtti világban a legjobb barátok voltak. Miért is ne lettek volna. Egykorúak voltak. Alternatívak és tehetségtelenek egyenlő mértékben. A feleségük is szinte egy napon hagyta ott őket. Igaz, a brácsást nem egy könyvelőért, hanem egy biztosítási ügynökért. Nem egykutya? – mondogatták egymásnak a színház dohányzójában. Mert bár egyikük sem dohányzott, néha észrevétlenül beszivárogtak a szűk kis helyiségbe, hogy ruhájuk magába szívja az alternatív művészet szagát is. Ilyenkor aztán napokig ugyanabban a ruhában keringtek az öltözők körül. Az nem tűnt fel számukra, hogy mindenki széles ívben elkerülte őket, mert ez gyakorlatilag akkor is bekövetkezett, ha pompás levendulaillattal érkeztek a munkahelyükre.

Szóval Kiskopács és a sárga hajú brácsás nagyon jó barátok voltak.

Aztán rátaláltak az Arcok Könyvére.

A követők gyűjtése robbantotta ki a háborút. És egyszerre a társadalmi kapcsolatok hálója helyett a gyűlölet hálóját kezdték el szövögetni. Az irigységét, az elfojtott komplexusokét, a magányét. Mint mindenki az Arcok Könyvében.

A történet viszonylag régen kezdődött. A brácsás akkor még nem volt sárga hajú, és Kiskopács sem halálos ellenség. Ez akkoriban az önfeledtség, a gyűjtögető életmód kíváncsisággal és félelemmel vegyes korszaka volt. Virtuális őskorszak. A Háló minden rezzenése, a Könyv végtelen lapjainak hullámzása kíméletlenül zavarta őket vissza dohos barlangjukba. Az ismeretlen világ új isteneket sejtetett. Nekik viszont még semmilyen eszközük nem volt ahhoz, hogy egy kis tüzet gyújtsanak barlangjuk mélyében. Amikor végre sikerült, rettenetesen megijedtek a sivár falakon imbolygó árnyékoktól.

Aztán már nem féltek. Éhesek voltak, és magányosak.

És a barlang bejáratán túl káprázatos fénnyel tündökölt az Arcok Könyve.

Körötte pedig végtelen sötétség.

Előtte nem volt semmi. Utána nem jön semmi.

Lájkok és követők. Csak ez számított. Egy világot felépíteni amúgy sem könnyű. Hat nap Kiskopács számára amúgy sem volt egy teljesíthető célkitűzés.

De miért is sietett volna bárhová is? Az édenkert gyönyörű volt és végtelen. Végtelen minden szempontból. Nem volt széle, nem volt hossza, magas sem volt, és alacsony sem. Az időt meg teljesen felzabálta.

Kiskopácsnak ez tetszett a legjobban. Hogy nem volt idő. Persze a posztolások alatt ott volt, hogy a napnak épp melyik szakában rakta fel magát III. Richárdként, de olyan volt az, mint fehér csík a piros zoknin. Irreleváns.

Hatalmas érzések érintették meg őket. Már nem jártak a többiek közé dohányfüstöt szívni és büdösödni. Sejtelmesen félrehúzódtak, s már csak egymással beszélték meg a tökéletes boldogság legrejtettebb titkait.

Megvetően pillantottak fontoskodó társaikra, s igen hamar felismerték bennük a tehetségtelen kisvárosi színész minden jellemvonását. Már nem akartak közéjük tartozni. A korábbi, teljes mellőzöttségből sarjadó harag lassan fölényes megvetéssé változott. Ezek senkik! – egyezett meg Kiskopács és a sárga hajú brácsás, aki akkor még nem volt sárga hajú. S már rohantak is haza, hogy valami igen fontosat dobjanak a profiljukra.

Hamarosan testetlen érzésekké váltak. Úgy tekintettek anyagi valójukra, mint a kárhozat romlékony dobozára. Csak a vakító édenkert számított. Az Arcok Könyve.

A kígyó tánca őket is elvakította. A testük után a lelküket is követelte. Már ha volt nekik olyan.

Aztán eljött a pillanat, amikor már egymásra sem volt szükségük. Barátságuk feloldódott a képernyő mély kékségében.

Nem volt előszele. Nem is lehetett megjósolni. Egyszerűen csak úgy alakult. Már nem volt szükségük egymásra az anyagi világban. Persze azért az Arcok Könyvében próbáltak újra egymásra találni, de nem sikerült. Ők még akkor nem tudták, hogy az ilyesmire nem alkalmas. Az Arcok Könyvében ugyanis senki nem tud, s nem is akar önmagán túllépni.

Olyan, mint egy hatalmas templom, benne rengeteg emberrel, mindegyikük meredten bámul maga elé, és saját magán kívül nem hajlandó másról motyogni. Még véletlenül sincs egy közös imájuk.

Egy este, amikor Kiskopács éppen lefeküdni készült, úgy gondolta, elalvás előtt még felugrik pár percre a Hálóra, és belelapoz a Könyvbe. Általában a reggeli kávé alatt szokott a posztrengetegben kóborolni, de néha elalvás előtt kedve támadt megpörgetni az eseményhorizontot. Hátha történt valami. Vele. Igen, vele. Olyannyira hitt a virtuális létezés valóságában, hogy elképzelhetőnek tartott néhány vele kapcsolatos eseményt. Olyanokat, amelyekről ő csak az Arcok Könyvében szerezhetett tudomást. Szó, mi szó, meg szokta nézni, történt-e valami érdekes vele a délután folyamán.

Ilyenkor mentolízű boldogság bizsergette ajkát. Az élet mégiscsak szép! – gondolta. Minden követőjének jó éjszakát kívánt, majd könnyű mozdulatokkal kilépett a Könyvből, s még abban a pillanatban el is aludt.

Álmaiban is a Hálón ringott. Belefulladt az álmok és a Háló anyagtalan sodrásába.

Szóval azon az estén is felment a Hálóra, hogy belelapozzon a Könyvbe. S még egy csillagfényben úszó görög falucska képét is ki akarta posztolni Jó éjszakát! felkiáltással, mert nagyon olyan hangulata volt. Amúgy soha nem járt semmilyen görög falucskában, de hát az Arcok Könyve nem dokumentumregény. Az kerül bele, ami belekerül. Fehér házak a mediterrán éjszakában. Csillagok. Az összes. Kis színes lámpák a narancsfákon. A szűk kis utcácskákon lassan hömpölyög olívaolaj csillogásával a sötétség. És mégsem félelmetes, mert a babérfák ágai közül kékes fénnyel nevet rá a Hold. Ez volt Kiskopács hangulata azon az estén.

Akkor pillantotta meg a brácsás Jó éjszakát! képét.

Mi a szar? – szisszent fel Kiskopács.

Az olívaolajban ázó görög falucska meg a miriád csillag úgy zsugorodott semmivé, mint tűzbe dobott nejlonpizsama.

Na nézd csak a seggarcot! – morogta remegő ádámcsutkával. Hirtelen köpnie kellett, mert csípős, darabos epével lett tele a szája. Azta… kiáltotta, miután a szőnyegre hányta dühét, és tágra nyílt szemekkel bámulta barátja posztolását.

Egy önkép volt. Szelfi.

A villanyoltás előtti pillanatok.

A brácsás az ágyában mosolygott. Mellette a párnán szépen elhelyezve a hangszere. Alatta a szöveg: A művészet és én jó éjt kíván nektek!

A haja meg sárgára volt festve!

A rohadt életbe! – krákogta Kiskopács, és olyan ideges lett, hogy ki kellett mennie a fürdőszobába. Megint epét hányt. Sötétet és nagyon keserűt.

Nehezen szokta feldolgozni a stresszt. Bemutatók előtt is mindig ment a hasa.

Már ha játszott a darabban. Ami ritkán történt meg vele.

Miután alaposan kiöklendezte magát, Kiskopács visszament a gép elé. Arrébb rúgta a lehányt szőnyeget, s mérhetetlen elszántsággal bámult a brácsás vigyorgó, önelégült képébe.

Mekkora egy görény!

Aztán a kép alá pillantott, s tehetetlenül nézte, ahogy szép lassan gyűlnek a megtekintések, lájkok, megosztások, tetszikhüvelykujjak, mosolygó arcocskák. Sőt, még a követők száma is nőtt héttel!

Visszajött. Már kilencen osztották meg a posztolást. Kiskopács nem bírta tovább. Rákattintott egy nem-tetszik-hüvelykujjra, kilépett az Arcok Könyvéből, és elzárta a számítógépét.

Még sokáig ült a fekete képernyő előtt, és gyilkos elszántsággal ropogtatta a nem tetszik és a köcsög szavakat.

Reggelre belázasodott. Egy hétig feküdt. S mert nem hiányzott senkinek, nem is hívta senki.

Azóta mindennél jobban gyűlölte a sárga hajú brácsást.

Itt egy pillanatra megállnék. Világos, hogy Kiskopács Lőrinc történetét sokkal rövidebben is elő lehet adni. És az is megér pár kommentet, hogy ez történet-e egyáltalán, vagy sem. Persze működnek még azok a régi beidegződések is, hogy egy jó történethez sok jó szó kell, de ez ma már nem tűnik annyira egyértelműnek. Ami biztos, ma inkább egy jó kép vagy videó kell egy történethez, mintsem szavak végeláthatatlan egyvelege.

Aztán mégis miért szánnánk Kiskopács viselt dolgaira annyi időt? Kiskopács se nem celeb, se nem valóságshow-hős, se nem egy szakácsverseny győztese. Követője sincs túl sok, úgyhogy még egy közepes influencernek sem lehet eladni.

Valójában semmilyen érv nem szól amellett, hogy bárki elolvassa ezeket a sorokat. De kérem szépen, minek van manapság bármilyen jelentősége? A dolgok úgyis elrendeződnek maguktól a Hálón. Problémák amúgy sincsenek, mert a keresőprogramok mindenre megtalálják a választ. Nem is egyet.

Tehát, tíz óra negyvenhét perckor, azon a bizonyos csütörtöki délelőttön Kiskopács már nem küzdött ellene. Elengedte. Nem volt könnyű, de elengedte. Kikerült az Arcok Könyvéből. Nem tudta az okát, az előzményeit, a mikéntjét. Élete immáron nem volt más, csupán ráncos bőr, pár kalciumhiányos csontdarab, némi szőr a testén, gombás körmök, pár elszíneződött fogdarab, kevés száraz hús, tetemes mennyiségű megkeményedett zsír, belek, égő gyomor. Nagyjából ennyi.

Viszont az a tudat, hogy a sárga hajú brácsás még ott volt, megőrjítette.

Hogyan hát tovább?

Este bemutató. Jó kis darab. Kortárs. Egy eladósodott család kis vagyonkájának árverezésén ő volt a mosógép!

Kiskopács kiment a konyhába káromkodni. Előbb diszkréten. Finom utalásokkal a Káma-szútra merészebb részeire. Aztán felvállalta az erőteljesebb nyelvezetet is. Ezzel olyannyira elégedett lett, hogy azonnal kilépett az előszobába a nagy tükör elé beállítani a jelenetet. Nem kellett sokat dolgoznia rajta. Hozta a figurát. Elképzelte, ahogy körülötte hullámzik a végtelen szartenger, és ő hősiesen küzd a felszínen maradásért.

Legyünk őszinték, mindnyájan ezt tesszük.

Rendicsek – sóhajtotta elégedetten. Átfutott rajta, hogy bezzeg ilyenkor senki nem látja. Keserűség marta a torkát. Mekkora kép lett volna ez az Arcok Könyvében. Pedig de megmuttatta volna ő annak a sok senkiházi tehetségtelen vidéki lúzernek, hogyan kell igazából egy ilyen figurát hozni.

Visszament a konyhába, és belenézett a hűtőszekrénybe. Nemcsak elkeseredett, de éhes is volt.

Megszagolta. Ehető volt. Most, hogy nem posztolhatott ki róla egy kis képet, annyira nem is kívánta. A virtuális énje. Az anyagi nagyon is.

A tűzhelyhez lépett. Feltett egy kis vizet főni. Izgatottan várta, hogy a víz felforrjon. A prosztatája közben rosszalkodni kezdett, de erőt vett magán, és visszatartotta az ingert.

Három pár virslit dobott a lobogó vízbe. Utána leült a konyhaszékre, becsukta a szemét, és egész felsőtestével ringatni kezdte magát. Két kezével megkapaszkodott a szék széleibe, hogy a kilengések a lehető legnagyobbak legyenek. A fövő virsli illata és a ringás megnyugtatta. Pár perc múlva leöntötte a vizet a három pár virsliről, s elégedetten vette tudomásul, hogy mindegyik hosszában megrepedt. Nagyon szerette a hosszában megrepedt virslit. Ki sem tette őket tányérra. Elővakart valahonnan egy kis mustárt. Üvegeset. És egy kis kenyeret. A virslihez Kiskopács alig evett kenyeret. Ő így szerette.

Beleharapott a meghasadt, ugyanakkor ropogós virslibe. A virsli nem tudott virtuális lenni, ezért aztán ez az első falat mennyeien ízlett Kiskopácsnak. Rátolt egy kis kenyeret, amit előtte belemártott a mustárba. Ő így ette a főtt virslit. Csak a kenyeret mustározta be.

Amit érzett, az az ízek zsákutcája volt. Lassan evett. Nem rágta, inkább felolvasztotta, majd elkeverte szájában az ételt. Mikor az kellően pépessé vált, s az étel íze nagy mennyiségű boldogsághormont szabadított fel benne, teli szájjal szavalni kezdte József Attila Nagyon fáj című versét.

Kívül-belül leselkedő halál elől…

És mire az utolsó sorhoz ért, a legutolsó menedékhez, elfogyott a virsli, a kenyér és a mustár.

Ez idő alatt teljesen megfeledkezett az Arcok Könyvéről és a sárga hajú brácsásról.

De csak addig, ameddig az edényt bele nem hajította a mosogatókagylóba. A hangos csörömpölés, mert volt ott még pár edény, ráébresztette a valóságra.

Észrevette. Biztosan észrevette, hogy törölték.

És röhög. Röhög a szemét!

Hirtelen olyan ideges lett, hogy a virsli mustárostul, kenyerestül a torkáig szaladt.

Mi legyen?

Mi a nagy franc legyen?

A mustár a torkát csípte, a keserűség a szemét. Lerogyott a székre, és az edénytörlő rongyba hangosan kifújta az orrát. Bár inkább sírni szeretett volna. Végignézett magán. Még mindig pizsamában volt. Kezdett szétesni.

Olyan az életem, mint a szelektíven gyűjtött hulladék – mormolta, s szeme sarkában elmorzsolt egy könnycseppet. Ritkán sírt. Ha mégis, többnyire magáért. Szent meggyőződése volt, hogy jól áll neki a sírás. Nagy szerepálma a Lear király volt. Persze egy jó kortárs feldolgozásban. Mondjuk, Lear nem király, hanem polgármester, és bosszúpornó áldozata, mert fellépett a hivatali korrupció ellen. Lánya egy sincs. Lova sem, szolgája meg végképp nem. Nem vak, hanem süket. Vihar helyett aszály és vízhiány sújtja a várost, és nem őrül meg, hanem a darab végén a nagyjelenetben csendesen sír a polgármesteri hivatal lépcsőjén. Szép jelenet. Kiskopács egy másik könnycseppet is elmorzsolt, ezúttal a másik szemének a sarkából.

De a gondolatai lassan kifogytak. Nem volt mibe kapaszkodnia. Mindene ott maradt az Arcok Könyvében. Ránézett a kopott asztalterítőre és a kávéscsuprára. A zacc már az aljára keményedett. A konyhaablak külső párkányára rászállt egy galamb. Toporgott egy kicsit, benézett, majd hangosan krúkogva elszállt. Kiskopácsra nehéz csend és végtelen magány zuhant. Behunyta szemét, és kínjában maga alá vizelt.

Hideg szürkeség gomolygott a konyhában, amikor körbenézett. Átaludtam a napot – gondolta. Szája rettenetesen kiszáradt. Minden porcikája sajgott. Pizsamanadrágja meg rettenetesen büdös volt. Néhány szem morzsát vett észre felsőjén. Gondosan leseperte. Felállt, hogy igyon egy pohár vizet, de megszédült, és visszahuppant a székre. Felsóhajtott. A konyhában egyre sűrűbben és sötétebben kavargott a homály. Két kezét arcához emelte, s mintha friss víz lenne, belemosta arcát a szürkeségbe.

Az előadás már biztosan elkezdődött – nyögte.

Ittfelejtettek – motyogta. Eszükbe se jutottam. Még csak nem is kerestek.

Kinézett a konyhaablakon.

A világ egy távolodó hajó volt.

Nehézkesen felállt. Ízületei hangosan ropogtak a csendben. Átcsoszogott a nappaliba és leült a számítógép elé. De nem kapcsolta be. Az este fekete árnyai hínárként nőtték be a falakat. A csend egyre mélyebb, egyre hidegebb lett. Kiskopács megbabonázva nézte a kijelzőt. Aztán lassan maga elé húzta a billentyűzetet, és írni kezdett: csütörtök reggel kilenc előtt nyolc perccel, ajkán egy kellemes álom édes emlékével, mosolyogva ébredt Kiskopács Lőrinc ötvenkét éves vidéki színész. Arra gondolt, mi lenne, ha ez az ébredés örökké tartana.