Ének, dal, nóta…

A címbeli szavak közül az ének volt az elsődleges, az ősi örökség. Már 1277-ben feljegyeztek egy olyan személyt, aki énekes volt, akire jellemző volt az éneklés: Laurencii Enekus. A 15. század elején a szó köznév­ként is felbukkan a magyar írás­beliség­ben, arról a „Judith”-ról szólva, aki éneklé az énekét. Az ének szót a beszélő ma egységes tőszónak fogja fel, de az összehasonlító nyelvészet kiderítette, hogy származékszó, ben-ne a szóvégi -k eredetileg olyan képző, amely megvan a lélek, torok, fészek szavakban is. A képzés ma már elhomályosult.
Az ének szó igei származéka az énekel, névszói származékai között ott találjuk az énekes köznevet. Aki énekel, az szöveghez kötött dallamot szólaltat meg, az énekes pedig énekelni szerető és tudó személy. Az énekes szó melléknévként számos összetett szónak jelzői szerepű előtagja (pl. énekeskönyv, énekesnő, énekesmadár), ezt a szerepet tölti be több szószerkezetben is (énekes mise, énekes história, énekes koldus, énekes bohózat), ám figyelmet érdemelnek azok a jelzős szerkezetek is, amelyek az ének milyenségét határozzák meg. Eszerint különítjük el az énekek két kategóriáját: az egyik egyházi ének, a katolikusoknál a szentének, (a reformátusoknál vallásos tárgyú ének; zsoltár), a másik az egyházi ének ellentéte, a világi ének.
A világi énekek között elsőként kell említeni a dalt. A dal elsődlegesen ’énekhangon előadható, gyakran hangszeres kísérettel ellátott, rendszerint rövid énekelt szöveg’. Kétségtelen, biztos írásos adatunk a dal szóra 1556-ból való. Írója szerint „Az Moré László dallyára akarnak minket is fogni”. 
A szó a nyelvújítás korában került az irodalmi nyelvbe, s több új képzett szónak vált az alapjává. Ilyen névszói származék a dalos, dalnok, dalárda, dallam, dallamos, igei származék a dalol, dalolgat, de tetemes mennyiségű a dal szóval alakult szóösszetételt találunk nyelvünkben, mint dalbetét, dalénekes, daljáték, dalkincs, dalmű, dalszerző, dalszínház, továbbá népdal, madárdal, bölcsődal, hattyúdal, kardal stb. Említenünk kell, hogy a dalol szónak van danol alakváltozata is, melyből elvonással keletkezett a ritkán használt dana főnév, jelentése: ’igénytelen énekelt szöveg’.
A szerzőjéről ismert népies dal a hallgató; megnevezése: nóta. A szó a magyar írásbeliségben 1519-től mutatható ki. A latin eredetű szónak eredetileg ’magyarázó jegyzet, hangjegy, kotta’ a jelentése. Aki nótákat dalol: nótázik; a nótákat szerető legény: nótás. Sok nótát (régi népdalt) ismerő (falusi) ember: nótafa. De van bakanóta, diáknóta, Kossuth-nóta stb. Olykor a lakásunkba is behallatszik a nótaszó. Néha kijelentjük: Ma már nem az a nóta járja, azaz megváltoztak a körülmények, szokások. Fenyegető átvitt értelmű kifejezés: Majd elhúzom én a nótáját! Ezzel arra utal, hogy az illetőt majd alaposan elveri.
Több szavunk van arra nézve, hogy ki hogyan énekel, dalol. Aki halkan, csendesen, az dúdol. E hangutánzó eredetű szó csak ebben az igei formában él a köz- és irodalmi nyelvben. Ám a régi magyar nyelvben volt, de a kalotaszegi népnyelvben ma is él a dúdol igéből elvont ’dal, népdal’ jelentésű dúd szó.
Aki kellemetlen, fülsértő hangon, gyakran elnyújtva énekel, arra szoktuk mondani, hogy kornyikál. Mára már elévült a kornyikál igéből elvont kornyika, de a régiek még éltek vele. Pl.: „a darab igen jó volt, … jól is adták, csak bukfencz nem volt benne és kornyika” – írja Vörösmarty.
A kornyikál igével rokon ez a szó: gajdol. A részeges ember szokott gajdolni, hangosan, csúnyán elnyújtott hangon énekelni. A gajdol igéből tudatos elvonással keletkezett  – egy mára már elavulóban lévő szó – a gajd, ez „nagy örömzaj, a széles kedvűek lármája”. A gajd adta az -s képzős származékszót: gajdos, azaz ’ittas, a részegségtől hangos’. Érthető módon a gyakran ittas ember hajdani Gajdos családneve is innen ered.

Alkalom

Itt a kedvező alkalom, hogy bemutassuk: mily csodálatos a nyelv teremtő ereje. Az az élő, lüktető erő, mely ott rejlik minden ősi, egytagú szavunkban, és amely lehetővé teszi, hogy egy-egy ilyen szótő szóbokorrá terebélyesedjék, szócsaládok kiindulási alapja lehessen. Egyik esetben a tőszónak az alakja változik meg, többnyire szóképzéssel, szóösszetétellel, máskor – anélkül, hogy a szó alakja megváltoznék – a jelentés válik sokrétűvé.
Mostani példánk éppen a címbeli szavunk, a ’cselekvéshez kedvező időpont, adódó lehetőség’ jelentésű alkalom legyen. Az alkalom -s képzős származéka az alkalmas: a helyzetnek, követelménynek, időpontnak megfelelő vagy valamire felhasználható dolog. A szónak régies, irodalmi formája az alkalmatos. Ha nincs meg a kedvező körülmény, helyzet, időpont, akkor a szóhoz fosztóképzőt illesztünk, a keletkező szóalak az alkalmatlan. 
Az alkalmatlan időpontban érkező ember a háziaknak terhére van. E melléknévből igét képezhetünk, s Mikessel mondhatjuk: „A hívatlan vendég nem sokáig alkalmatlankodott.” Nem nehéz belátni, hogy e szócsaládba tartozik az elvont főnévi alkalmatosság, alkalmatlanság, alkalmatlankodás is, sőt a kissé távolabbi jelentéstani származék, az alkalmi melléknév is. Mint tudjuk, ritka vagy csupán egyetlen alkalomhoz kötött, azzal kapcsolatos esemény, dolog: alkalmi. Beszélünk például alkalmi ruháról, beszédről, alkalmi vételről. De alkalmilag szólok az ügyről ismerősömnek, alkalomszerűen, alkalomadtán, akkor, amikor alkalom, lehetőség kínálkozik.
A jelentés szempontjából távolabbi származék az alkalmaz ige. A tanultakat a gyakorlatban alkalmazzuk. Ha felfogadunk valakit, szintén alkalmazzuk az illetőt. Fontos – mint később látni fogjuk – az alkalmaz igének a ’valamihez illeszt, igazít’ jelentése. Például a színdarabot a rádióra alkalmazzuk. Valamilyen körülményhez való igazodás már alkalmazkodás. Megszokja szemünk a félhomályt: alkalmazkodik hozzá.
A szócsalád tagja az alkat (alkati), az alkot, alkotás, alkotmány is. S látszólag alig hihető, de a nyelvtudomány, a szófejtő irodalom azt is kiderítette, hogy az alkuszik, alku, alkonyodik, alkony szintén e szócsalád tagja.
De mi volt az a szótő és az eredeti jelentés, melyből az alak és a jelentés tekintetében is oly gazdag szócsalád kialakulhatott? A fentebb felsorakoztatott származékszavak töve önálló alakban nem él. De elvonható, kikövetkeztethető belőlük egy alk alapszó. Ennek az alapszónak eredeti jelentése ’valamihez való illeszkedés, igazodás’ lehetett. Kérdezhetné azonban valaki: hogyan magyarázható a jelentésből a szócsalád két legtávolabbi tagja, az alku meg az alkonyodik?
Az alku (régi alkó) az alk alapszó igeneve. A jelentés szempontjából az alku „megegyezés”, összeillő dolgok, a nézetek „illeszkedése”.
Az alkonyodik szintén az alk alapszó származékszava. Jelentése eredetileg a horizont látszólagos pereméhez közeledő, az azt érintő napra vonatkozott. Mikor a nap a látóhatár pereméhez „illeszkedik”, egyszersmind szürkül, sötétedik is: alkonyodik. Hasonló jelentéstani párhuzamosságot találunk a román a apune kifejezésben is, mely a ’hozzátevődik, illeszkedik’ jelentésű vulgáris latin se apponere szerkezetből alakult.