A sikeres játék az, amikor az abba belefeledkező gyereket szinte erőszakkal kell elvinni a stand mellől

Most, amikor egy tízéves gyereknek már több profilja is van a különböző közösségi platformokon, amikor a virtuális tér már sokkal korábban beszippantja, és átlagban napi hat-hét órát tölt az okoskütyük előtt, amikor fiatal generációk vesződnek el egy láthatatlan háló labirintusában, külön öröme a Kultikának, hogy bemutathatja Bedő Zoltán játékkészítő mestert, aki arra emlékeztet minket, hogy még létezik egy olyan világ, ami kézzelfogható, emberközeli és valóságos.

Ez egyszemélyes vállalkozás, és az alap-ötlet a volt apósomtól jött, aki arra kért, kutassam fel a környéken a régi népi játékokat, majd egy-egy példányt készítve róluk védessük, majd gyártassuk is le azokat az Egyesült Államokban. Azért az USA-ban, mert ő ott élt. Már a kezdet kezdetén elvetettem az ötletet, mivel lehetetlennek tartottam a kivitelezését. Ezt az ötletet, mert egy másik, mely ennek nyomán támadt, nem hagyott nyugodni: mi lenne, ha a saját elképzelésem szerint kezdenék el új játékot tervezni, és azokat próbálnánk meg ugyanott értékesíteni. Ez meg is történt, rendeltek belőle egy 1000 darabos tételt, melynek kivitelezésére három hónapot adtak, de csak a felét sikerült elkészíteni és azt sem vették át. Igaz, kaptam némi előleget anyagra, annyival maradtam. Bár a játékokon huszonnégy munkás és négy cég is dolgozott, bár így sem sikerült eleget tennünk a megrendelésnek. A tandíjat busásan megfizettem, de okultam belőle. 
Ez után kezdtem el az országjárást. Ahol lehetett, árultam, és végül így sikerült szert tennem némi ismeretségre. Időközben a Népművész Szövetségbe is beléptem, s egyre több meghívást kaptam a különböző vásárokra és kiállításokra.
Az az igazság, hogy nem igazán mélyültem el abban, vajon milyen mértékben érdekelheti ez a gyerekeket. Egyszerűen próbálkoztam, kísérleteztem. Azt tapasztaltam, hogy olyan játékok iránt van érdeklődés, amelyek működőképesek, valamint bizonyos készségeket és képességeket fejlesztenek. A visszajelzések igen pozitívak. A gyerekek szeretnek velük játszani. A termékpaletta fokozatosan alakult ki a piaci igényeknek megfelelően, végül is három év felett mindegyik korosztálynak készítek játékokat.
Így utólag be kell vallanom, az egész csupán a véletlenek sorozata volt. Az asztalos szakmához nem értettem, még egy könyvespolcot is szakemberrel csináltattam, amikor kikerültem a főiskoláról, ugyanis fizika szakot végeztem, és a nyugdíjazásomig a tanügyben dolgoztam. Az apósom ötletével egy időben átkerültem a Cimbora Házhoz repülőmodellező kört vezetni. Itt nagyrészt fából, lécekből készítettük a modelleket. Tehát itt már azért fával dolgoztunk. A fafaragás, hajó- és repülőmodellezés is tulajdonképpen így kezdődött.
Akkor persze csak hobbiként a szabadidő kitöltésére, mivel a tanügyben nem kellett napi nyolc órát dolgoznom, és így maradt bőven idő egyébre is.
Persze azon elkezdtem gondolkodni, hogy miért is szerettem meg a fával való foglalkozást, és kiderült, dédnagyapám asztalos volt. A gének aktivizálódtak, ha későbbre is.  Ami a megélhetést illeti − nehéz kérdés. A jelenlegi körülmények között biztosan nem vágnék bele. Az import játékok nagyon olcsók, a faanyag viszont egyre drágább. Nem mondom, hogy lehetetlen, de ugye a megélhetés fogalma is relatív. 
És végül azt mindenképp el kell mondanom, hogy számomra a sikeres játék az, amikor az abba belefeledkező gyereket szinte erőszakkal kell elvinni a stand mellől. Mert ilyen gyakran előfordul.