Erzsébet bárónő a Várkapu utcai korcsmában

Parancsoljanak egy modern regényt romantikus miliőben, verista színekkel, olyan regényt, amilyet nem az írók álmodnak, hanem a riporter asztalára sodor a szél.
A Várkapu utcán van Spingold Jakab barátságos kis korcsmája, a Keleti vendéglő. Közel a várhoz, altisztek, váraljai polgárok találkoznak itt s a fehér abroszos különszobában szívesen időznek egy-két korsó sör mellett a tiszt urak. A vendéglőben egy szép szőke lány mosolyogva viszi a habzó sört az uraknak. Az új pincérkisasszony.
– Erzsike, még egy snittet.
– Erzsike, valami harapnivalót.
A vendégek, akik tréfálkoznak a csinos leánnyal, nem tudják, még csak nem is sejtik, hogy Erzsike, a Spingold-kocsma pincérlánya született bárókisasszony, akinek a nevét épp úgy, mint a munkakönyvében, a Gothai-almanachban is olvashatják. Munkakönyvet mondok, mert tegnapig még csak cselédkönyve volt báró Perényi Erzsébetnek, aki közeli rokona Magyarország legtöbb arisztokrata nemzetségének, s családjának tagjai magas állami méltóságot is viselnek.
Ma, amikor a korcsmában kevés volt a vendég, beszélgettünk a pincérkisasszonnyal. A szomorú nézésű leány el akarta titkolni sorsát, származását, de aztán mégis beszélt.
– Jó, hát elmondok mindent, amit elmondhatok. Éppen az írásaim is itt vannak, mert tetszik tudni, nagy szó, munkakönyvet váltok. Bizony. Báró Perényi Erzsébet pincérnő, született…
A leány dévajul felkacagott, aztán a szeme megtelt könnyel:
– Legjobb volna hallgatni, hallgatni a sírig. De ha érdekli, elmondom az életrajzomat.
– Az Ugocsa megyei Csapon születtem 1888-ban. Atyám, báró Perényi Zsigmond nagyszőllősi földbirtokos, 1896-ban Munkácson halt meg negyvenegy éves korában. Anyám, D. Ilona grófnő 1893-ban hunyt el. Ez évtől fogva mostohaanyám volt. Van egy bátyám, akiről sokat írnak mostanában az újságok. Húszéves koromig, 1908-ig voltam mostohaanyám keze alatt. 1908-ban délvidékre utaztam a mostohámmal. Ez az utazás pecsételte meg sorsomat. Nizzában megismerkedtem egy mágnással. Megszerettem és megszöktem vele.
Mostohaanyámmal Nizzában egy előkelő hotelben laktunk. Külön szobám volt. Egy februári éjszaka csukott autó állott meg a szálló előtt. Értem jött a fiatal mágnás. Ruháimat gyorsan magamhoz vettem és éjnek idején megszöktem a szállodából. Mostohaanyám nyugodtan aludt és mit sem sejtett szökésemről. Az volt a tervünk, hogy Athénbe utazunk. Két nap múltán Athénben voltunk. Két és fél hónapig a legteljesebb boldogságban éltünk. Dőzsöltünk, mulattunk. Enyém volt a világ. Gyönyörű napok voltak. Aztán visszahajóztunk Velencébe, ahol egy hónapot töltöttünk. Onnan Monte- Carlóba utaztunk.
Monte-Carlo nagy hatással volt reám. Állandó vendégei voltunk a kaszinónak. Ott megismerkedtem egy sorhajóhadnaggyal, aki a Ferdinand Max gőzösön szolgált. Nem tehetek róla, de a vérem rabja vagyok: beleszerettem. Kedvesem szemrehányásokat tett érte és én elhagytam. A csinos tengerésztiszttel Pólába utaztam és 1909. október haváig ott éltem egy magánlakásban új szerelmemnek. A vérem azonban itt sem hagyott nyugodni. Szarajevóba mentem, de már akkor végképp lejtőre jutottam. Végem volt. Öt hónapig éltem ott. Mosztárba mentem, ahol a magyar tisztekkel tartottam barátságot. Mosztárból Nevesinjébe, onnan Castelnuovóba mentem és folytattam azt az életet, amelybe vérem kergetett. Elfásultam és nem gondoltam többé elhagyott rokonaimra, a fényes életre. Egy napon azonban mégis elfogott a honvágy és 1911 tavaszán vissza-utaztam Magyarországra, Miskolcon egy földbirtokos családjánál nevelőnő lettem. Egy év múltán Nyírbaktára szerződtem gyermekek mellé bonnenak. Majd Nyíregyházán egy földbirtokos özvegyének lettem a társalkodónője. De csakhamar meguntam ezt az életet és Debrecenbe mentem.
Két hétig voltam Debrecenben, amikor a rendőrség felszólított, hogy csöndben hagyjam el a várost, mert sógoromnak, aki ott előkelő hivatalt tölt be, fölötte kellemetlen az ottlétem. Így aztán Nagyváradra jöttem április vége felé. Ekkor kaptam a cselédkönyvet irományaim alapján.
– Meddig szándékozik itt maradni?
– Egyelőre itt maradok. Hogy meddig, nem tudom.
– Családja nem érdeklődik?
– Nem. Áprilisban egy Szabolcs megyei mágnás hozzám jött és kért, menjek hozzá, vagy ha hozzá nem megyek, Pesten rendez be számomra úri lakást. Visszautasítottam.
– Miért?
– Nekem tetszik ez az élet, ez a vándorélet. Ma itt, holnap ott. A nővérem nem hagy nyugton.
– Meg van elégedve a sorsával?
– Meg. Higgye el, meg vagyok elégedve.
– Nem fél-e, hogy valaha megbánja?
Báró Perényi Erzsébet szemében szomorú fény villant meg.
– Sohasem fogok megbánást érezni – mondotta megértően szomorú hangon –, ha jönne a megbánás, hamar véget vetnék.
– Látja Erzsébet, mennyivel jobb volna, ha visszatérne bűnbánóan hozzátartozóihoz.
– Már késő – legyintett bánatosan. – Különben is inkább élek alázatban büszkén, mint büszkeségben lealázottan.

Talán igaza van!