Özvegy Márkus Lászlóné elásott vagyona

A Váradi Hét legutóbbi száma ezzel a címmel párját ritkítóan bonyodalmas és titokzatos bűnügy első részletét közli. A bűnügy, amely özvegy dr. Márkus Lászlóné elásott vagyona körül szövődött, oly nagy, hogy valóban Conan Doyle-nak, a világhírű angol írónak izgalmas Sherlock Holmes detektívregényeivel vetélkedik.
A titokzatos bűnügynek egyik szenvedő főszereplője dr. Márkus Lászlónak, a margittai választókerület 1912. július 28-án elhunyt képviselőjének dúsgazdag özvegye, született Győrffy Etelka, Győrffy Gyulának, Nagyvárad városának a ‘70-es években volt országgyűlési követének leánya, aki Nagyváradon a Rákóczy úti városi Apolló bérház második emeletén levő lakásában egyedül lakik. A másik két szenvedő főszereplő közül az egyik Márkus Rózsi, Nagyvárad város tavaly nyugdíjazott érdemes hegybírójának, a kilencvenkét éves, a becsületben, tisztességben, közbecsülésben megőszült és egész életén át általános szeretetben álló idősb Márkus János volt 48-as honvéd főhadnagynak, a negyvennyolcas honvédek egylete alelnökének, a Nagyváradon ez idő szerint még egyedül élő 48-as honvédtisztnek leánya. A másik, illetve harmadik szenvedő főszereplője pedig a kínos esetnek Beöthy Katalin, id. Márkus Jánosnak fiatal unokája, aki szintén nagyszüleinél lakik, és mint hivatalnoknő, két keze fáradságos, becsületes munkájával szerzett szerény jövedelmével járul hozzá agg nagyszüleinek szerény háztartásához. Idősb Márkus János, ez a pátriárka korú, hófehér szakállú, puritán, tiszta lelkű, jóságos aggastyán szintén ősz feleségével, Rózsi leányával és kis unokájával él együtt a Lukács György utca 40. számú házban. Márkus Jánosnak nemcsak Nagyvárad város szolgálatában eltöltött harminchat évi érdemdús munkássága, de egész családi élete példás megelégedettségben és zavartalan boldogságban telt el. Alakja most is úgy áll ebben a titokzatos sötét bűnügyben, mint egy nagy intő jel, mint a krisztusi mártíromság szimbóluma, és becsületben megőszült feje, hófehér szakálla glóriás tisztességben tündöklik előttünk… Tavaly július 7-én, kilencvenegy éves korában vonult csak nyugalomba, amikor a hegyközség választmánya „odaadó, hűséges, lelkes és közhasznú munkásságával szerzett érdemeit” jegyzőkönyvben örökítette meg, és részére összes illetményeit, 1480 koronát évenként, kegydíj címén megszavazta. A hegyközség nevében Székely Sándor elnökhelyettes és dr. Doszpoly Dezső választmányi jegyző megható búcsúbeszédet intézett a nyugalomba vonuló, de még mindig lélekerős aggastyánhoz: „Hullatja levelét az idők vén fája…” írták neki a költő szavaival, és a hála, elismerés meg a szeretet lobogóját hajtották meg a távozó aggastyán előtt.
Idősb Márkus Jánost öregsége utolsó éveiben sok súlyos csapás érte. Legidősebb fia, dr. Márkus László ügyvéd, a margittai kerület országgyűlési képviselője 1912. július 28-án hosszas és kínos betegség után meghalt. Másik fia, ifj. Márkus János sarkadi községi jegyző, volt hírlapíró, aki szépirodalmi tevékenységével is ismertté tette nevét, 1915-ben a katonaságnál szerzett betegségében halt meg. István fia pedig három év óta olasz fogságban van, és már hónapok óta nem tudnak felőle.
Márkus László országgyűlési képviselő felesége, Győrffy Etelka, aki már szintén ősz hajú asszony, leány korában, tizennégy éves korában, 1884-ben kiutazott apjának egyik barátjához, Stockinger osztrák–magyar konzulhoz Indiába, ahol a konzul gyermekei mellett töltött körülbelül négy évet, hogy azok ne felejtsék el a magyar nyelvet. Özvegy Márkus Lászlóné édesanyja ma is él Pozsonyban.
Márkus László ügyvéd és képviselő az ő becsületes munkásságával szép vagyont szerzett. Házassága gyermektelen maradt, úgy, hogy halála után a milliót kitevő vagyon, amely leginkább takarékpénztári részvényekből, ékszerekből és készpénzből áll, felesége kezébe jutott, akinek túlságos takarékossága az egész városban közismert. Márkus László a halálos ágyán, két nappal a halála előtt így szólt öreg édesapjához:
– Édes Apám! Úgy érzem, hogy meghalok, hogy az én napjaim meg vannak számlálva. De akár élve maradok, akár meghalok, azt akarom, hogy édesapámék gond nélkül élhessenek. Gondoskodom a megélhetésükről. Végrendeletem nincs, de hagyok hátra egy írást, amelyben édes apáméknak havi 200 koronát biztosítok, a fiuknak 100-at, azon kívül a leányoknak minden karácsonykor Etelka (a felesége) presentet kell hogy vegyen.
Amikor két nap múlva Márkus László ravatalon feküdt, gyászoló özvegye a koporsó mellett sírva mondta idősb Márkus Jánosnak:
– Ne féljen, édes apa, én gondoskodni fogok róla, hogy mindnyájan úri módon élhessenek.
Nem is volt soha rossz viszony közöttük. Özvegy Márkus Lászlóné megadta, ha nem is éppen a legpontosabban, a havi 200 koronákat. Amikor a hagyatéki tárgyalásra került a sor és arra az öreg Márkust is megidézték, az öreg becsületes lelkű ember nem jelent meg azon, mondván:
– Nem akarok semmit fiam vagyonából. Ő szerezte, legyen a feleségéé. Azt akarom, hogy a fiam felesége úriasszonyhoz illően éljen. Én majd megélek valahogyan az én szegénységemben.
Nem is ment el a hagyatéki tárgyalásra.
Özv. Márkus Lászlóné vagyona pedig azóta is szépen gyarapodott. A Bihar megyei Takarékpénztárban például, amióta gróf Tisza Kálmán a bank elnöke, háromszáz részvénye van. Özv. Rádl Ödönné, aki szintén Győrffy leány volt, ráhagyta Tisza Kálmán téri emeletes házát.
Az óriási vagyon dacára özvegy Márkus Lászlóné szinte túlzottan takarékos módon élt mindig és él ma is. Az utóbbi időben a városi főpénztáros családjánál étkezik. De hetente kétszer, vasárnap és pénteken ebédre apósának vendége szokott lenni.
*
A proletárdiktatúra alatt tudvalevően nem volt biztonságban semmiféle magánvagyon. Özvegy dr. Márkus Lászlóné is igyekezett vagyonát megmenteni. A lakásban levő, száz-ezreket érő gyönyörű antik ékszerek és értéktárgyak, porcelánok megmentése már sok gondot okozott neki. Az úrinő több ismerősével tanácskozott a dologban. Egy alkalommal, március utolsó napjaiban például sógornőjével, Márkus Rózsival együtt látogatóban volt Pribék adóhivatali tisztviselő nejénél, annak Kálvária utcai lakásán, és akkor arra gondoltak, hogy Pribéknénél rejtsék el az ékszereit. Ezt azonban nem találták helyesnek, hanem úgy állapodtak meg Szunyogh Bertalan tanácsára, hogy valahol a szabadban, például Lukács György kertjében egy dobozban ássák el az ékszereket. Márkus Lászlóné ugyanarra gondolt, hogy Rózsi sógornője a Lukács György utcában levő lakásukon egy virágcserépben rejtse el a kincseket. Azonban ettől a tervtől is elállottak.
Március 31-én Márkus Rózsi és unokahúga, Beöthy Katinka a megállapodás szerint felment özvegy Márkus Lászlóné lakására, hogy átvegyék az elrejtendő ékszereket. Özvegy Márkus Lászlóné, amire a két úrinő megjelent, már csomagolta is ékszereit, nagy értékű briliáns fülönfüggőket, gyémánttal, meg borsó nagyságú briliánsokkal kirakott brosstűket, gyűrűket, három aranyórát hosszú aranyláncokkal, joujoukkal, kétujjnyi vastagságú arany karperecet stb. Mindezeket egy fogkefetartó, szép művű, hosszúkás ezüst szelencébe tette. Özv. Márkus Lászlóné két leltárt is készített az ezüst szelencébe rejtett ékszerekről, amelyek értéke meghaladja az ötszázezer koronát. Az egyik leltárt a szelencébe tette, másikat pedig magánál tartotta, de sem Márkus Rózsinak, sem pedig Beöthy Katinkának nem adott át leltárt.
Az ékszereken kívül még egy selyemzacskóban tízezer-kilencven korona készpénzt is elrejtett özv. Márkus Lászlóné. Amikor aztán így átadta a kincsekkel telt ezüst szelencét sógornőjének, így szólt:
– Rózsika kérlek, átadom neked ezt a dobozt, de jól vigyázz rá, mert ez az egész vagyonom. És ha el nem viszed a dobozt, meg kell vonnom apáéktól az apanázst.
– Etelka – mondta erre Márkus Rózsi –, jótállok magamért, de tudod, hogy milyen világot élünk, másért nem vállalok felelősséget.
Márkus Rózsi még megkérdezte, hogy a pénzt miért rejti el az ékszerek közé, hisz azt könnyű odahaza is megőrizni, mire özvegy Márkus Lászlóné azt felelte, hogy inkább biztosítottnak gondolja így.
A két úrinő ezzel távozott özvegy Márkus Lászlónétól. Márkus Rózsi kabátja alatt vitte hazafelé a kincses szelencét és ugyancsak szorongatta. Amikor a közkórházzal szemben levő villamosmegálló környékére ért, minthogy sokan tolongtak a járdán, odasúgta a mellette haladó unokahúgának, Katinkának:
– Isten ments, hogy most valaki meglökjön bennünket, mert szerteszét hullana a sok ékszer.
Odahaza a lakásban Márkus Rózsi ideiglenesen szobája szekrényébe rejtette el a kincses szelencét. Sem édesapjának, sem édesanyjának nem szólt róla, és a kis unoka, Katinka sem akarta nagyszüleit nyugtalanítani a dologgal.
A napok teltek és a proletárdiktatúra rendeletei egyre veszedelmesebbé lettek, úgy, hogy Márkus Lászlóné arra gondolt, hogy ha ékszereit nála keresni kezdik és nem találják, bizonyosan a hozzá legközelebb állókat, az apósát fogják háborgatni kincsei miatt, ezért arra kérte sógornőjét április 11-én, vasárnap, amikor éppen déli vendégségben volt náluk, ássa el a pincében az ékszeres dobozt.
Márkus Rózsi és Beöthy Katinka eleget tett a kérésnek. Április 11-én, vasárnap este hét óra tájban gyertyavilágnál lementek pincéjükbe és ott egy hat hektoliteres hordó alatt a gerendák között elásták a kincset. Mélyre nem áshatták, mert a pince földje kemény, szinte fagyos volt, de behintették a pince homokjával úgy, hogy csak az vehette észre, aki tudta, hogy ott kincs van elásva. Amikor dolgukat végezték, távoztak a pincéből, amelynek ajtaját jól bezárták. A kincs elrejtéséről még mindig nem szóltak Márkus Jánosnak és feleségének.
Másnap még egy kosár különböző ezüstneműeket, evőeszközöket stb. küldött hozzájuk özv. Márkus Lászlóné megőrzés végett. Aztán pedig eljött ő maga is és megkérdezte Márkus Rózsit, hová ásta el vagyonát. Márkus Rózsi azt mondotta, jó helyre, azonban sógornője ezzel nem elégedett meg, hanem addig forszírozta a dolgot, amíg Márkus Rózsi egy kis papírlapon le nem rajzolta az elásott kincs rejtekhelyét.
– Előbb van egy káposztáshordó – magyarázta –, aztán következnek a többi hordók, ez meg amaz, egy kőkorsó, azután itt a nagy hat hektoliteres hordó és az alatt…
– Jól van, Rózsi kérlek – mondta özvegy Márkus Lászlóné –, csak arra vigyázz, hogy rajtad kívül senki le ne menjen a pincébe.
– Nem engedek le senkit – mondta Márkus Rózsi –, csak az a baj, hogy az utcai kapu kulcsával is nyílik a pinceajtó.
*
Április 27-én, húsvétot követő első vasárnap reggel Márkus Rózsi újból lement a pincébe. Amikor a pince lépcsőjének alsó fokához ért, megdöbbenve vett észre egy aranygyűrűt, ami ott hevert félig a lépcsőfok alatt beékelve. Rosszat sejtve, kétségbeesetten rohant a nagy hordó felé, hogy az elásott kincset megkeresse. A hordó alatt a homokhant fel volt bontva, de az ezüst szelence a helyén volt. A megrémült úrinő kivette rejtekhelyéről a szelencét, felnyitotta és halálra rémülten látta, hogy az ékszerek össze vannak hányva benne és a selyemzacskó, amelyben a tízezer-kilencven korona papírpénz volt, eltűnt.
Márkus Rózsi éppen fel akart szaladni a kifosztott ezüst szelencével, amikor észrevette, hogy a pincében, közel a nagy hordóhoz egy idegen, rozsdás csákány fekszik, amely félremagyarázhatatlan bizonyítéka annak, miképpen ásták fel az elrejtett kincset, a korsó pedig, amely szintén a hordóhoz közel állott, el van törve.
Márkus Rózsi kétségbeesetten vitte fel a lakásba az ezüst dobozt, és akkor elmondta öreg édesapjának, mi történt. Az aggastyán szintén nagyon megrémült, és tanácstalanul állott a család. Márkus János és családja a lopás felfedezésétől kezdve elvesztette boldog nyugalmát. A ház békés rendjét annyira feldúlta a kellemetlenség, hogy nem volt többé egy nyugodt pillanatuk sem, mert valamennyien érezték, hogy felelniük kell. Végre is az aggastyán azt mondta hatodnapra, pénteken unokájának, Beöthy Katinkának, vigye haza az ezüst dobozt legalább azzal a tartalmával, ami megmaradt. (A leltár is eltűnt belőle.) Márkus Rózsit, a különben is epebajos nőt az izgalmak annyira megviselték, hogy ágynak esett és állapota fölötte komollyá vált.
Beöthy Katinka felvitte az ezüst dobozt nagynénjéhez, özvegy Márkus Lászlónéhoz:
– Etelka néni – mondta a fiatal leány remegve –, itt van az ezüst doboz, de a pénz nincs benne. Ellopták.
Hogy ezután milyen jelenet következett, annak részletes leírására nem vállalkozhatunk.
Márkusné rárivallt unokahúgára: 
– Kató, te loptad el, ti loptátok el!
– De az Isten szerelmére, Etelka néni, miket mond?
– Te loptad el, látom, elpirultál.
A szegény kis fiatal lány összetörve állott ott nagynénje előtt és nem is tudott szóhoz jutni. Zokogva hagyta el az Apolló-épületet és hazasietett. Odahaza elmesélte nagyszüleinek és a súlyos betegen fekvő nagynénjének a borzasztó jelenetet.
Az agg házaspárt nagyon megtörte a kis unoka elbeszélése. A beteg Márkus Rózsi pedig kínjai közepette arra kérte édesapját, hívasson papot, mert a feszületre akar megesküdni ártatlanságára. Nemsokára el is jött Imrik S. Zoltán plébános, aki előtt a beteg Márkus Rózsi és Beöthy Katinka a feszületre megesküdtek, hogy ártatlanok, hogy nem tudnak a pénz eltűnéséről.
Imrik plébános az eskü után azt mondta:
– Kedves gyermekeim! Így csak ártatlan gyermekek tudnak esküdni.
És azzal odament a feszület mellett könnyes szemmel álló ősz Márkus Jánoshoz, akit megölelt és megcsókolt.
– Ne féljen, János bácsi, ártatlanok a gyermekei. És nekem lesz rá gondom, hogy a menye visszakapja a tízezer-kilencven koronát. Össze fogjuk tenni.
A puritán becsületességű szegény aggastyán sírva utasította vissza a kegyes ajánlatot és kijelentette, hogy inkább váltóra kész felvenni az összeget, de nem fogadhatja el. Mindazonáltal Imrik S. Zoltán és Lestyán Endre plébánosok és Singláry Gyula forgalmi főnök elhatározták, hogy összeteszik az eltűnt összeget. Imrik plébános fel is kereste özv. Márkus Lászlónét és közölte vele szándékát, arra kérve, legyen kissé türelemmel.
Másnap, szombat délután, hogy Beöthy Katinka visszaadta az ezüst szelencét, megjelent az öreg Márkus Jánosnál Papolczy Ferenc városi főpénztáros és özv. Márkusné megbízásából közölte, hogy miután a tízezer-kilencven korona elveszett, a havi kétszáz korona apanage fizetését menye a jövőben beszünteti. Az agg embert unokájának előző napi előadása folytán nem lepte meg ez a közlés, de kijelentette, hogy a járadékra vonatkozó jogait érvényesíteni fogja.
Özv. dr. Márkus Lászlóné jogtanácsosához, dr. Szunyogh Pál ügyvédhez fordult, aki ismeretlen tettes ellen feljelentést tett a rendőrségen. Fluck Ferenc rendőrkapitány, a bűnügyi osztály vezetője nagy körültekintéssel vezeti a nyomozást, amelyet Vass Károly detektívcsoportja végez. A detektívek házkutatást tartottak a kilencvenkét éves aggastyán házában, és a fiatal Beöthy Katinkát is kihallgatták a rendőrségen. A nyomozás természetesen teljesen feldúlta Márkus János becsületes úri családjának a nyugalmát és boldogságát. Azóta mintha mély gyász borult volna a házra, egy fehér szakállú aggastyán és egy ősz hajú matróna csendes zokogása, meg két fiatal lélek kétségbeesett, de reménykedő tépelődése váltotta fel a csendes úriház boldog békéjét.

II.

1919. május 21. (Nagyváradi Napló)

Nagyvárad város egész társadalmában élénk szenzációt keltett a „Nagyváradi Napló” tegnapi számában megjelent tudósításunk, amelyben beszámoltunk az özvegy dr. Márkus Lászlóné elásott vagyona körül szövődött titokzatos bűnügy bonyodalmairól. A szenzációs bűnügyben nagy körültekintéssel folytatja a nyomozást a rendőrség, amely bár lassan, de minden oldalról igyekszik bevilágítani a rejtélyes sötét bűnügybe. A nyomozás már eddig is eredménnyel kecsegtetett és valószínű, hogy pár nap alatt már teljesen megoldják a titokzatos bűnügy bogos szálait.
A nyomozásban fontos körülmény az, hogy húsvét éjszakáján a Lukács György utca 40. számú ház előtt a sötétben két gyanús alakot vett észre Márkus Rózsi, és pár perccel ez előtt a velük egy udvarban lakó Zilahy Antal rendőrkapitány kutyája, amely mindenkor csendesen szokott viselkedni és az éjszakánként kijáró id. Márkus Jánost az udvaron észre sem szokta venni, rémítően vonított és szűkölt.
Fontos szerepet játszik azon kívül az a rozsdás csákány, amelyet Márkus Rózsi a lopás felfedezésekor a pincében talált, és amelyet a rendőrség, mint corpus delictit lefoglalt. A csákányról megállapítható, hogy hosszú ideig valahol, valami raktárban feküdt és a hosszú használatlanságban rozsdásodott meg.
Van még a többek között egy érdekes részlet is, amelyre a nyomozás szintén kiterjed. Id. Márkus Lászlóék cselédje körülbelül a pénz eltűnésének napján utazott el haza falujába. A rendőrség kihallgatta őt is, és a kihallgatásból kétségkívül beigazolódott, hogy nem tud és nem tudhat semmit arról, hogy miképpen tűnt el a tízezer-kilencven korona.
Kiterjedt a nyomozás arra a körülményre is, hogy Márkus Rózsiék sötét este gyertyavilágnál ásták el a kincset és a gyertya fénye esetleg a pincelyukon kivilágított, aminek folytán valaki megleste őket munkájukban. A pincelyuk azonban, bár nem szorosan, de be volt ronggyal dugva, úgy, hogy ez is csak kevés tápot ad a nyomozásnak ebben az irányban való kiterjesztésére. Ellenben a kapukulcs és az alacsony kőfal, amely a Lukács György utca 40. számú kettős épületet összeköti, fontosabb körülményt képez.
A rendőrség teljes két héten át nyomozott a legerélyesebben ez ügyben, de eredményt elérni nem tudott. A nyomozást később az ügyészségnek tett jelentés után beszüntették, és így özvegy Márkus Lászlóné elásott vagyonának