Papol, színészkedik; Terem; Plébánia, parókia; Húsvét; A jó ég tudja...

Papol, színészkedik; Terem; Plébánia, parókia; Húsvét; A jó ég tudja...

Papol, színészkedik

Bizonyos szavak, ha használatuk eredeti területéről más, főleg a mindennapi beszéd területére kerülnek át, esetenként rosszalló, lebecsülő jelentést kapnak.
A vallás területéről a mindennapi beszédbe való átkerülés változtatta meg a papol szó jelentését. Eredeti jelentése pusztán ’prédikál’ volt. E jelentésre értelmező szótárunk Tompa Mihályt idézi: „A templomba kell járnom, papolnom, halottat temetnem.” A szó régi jelentését teljesen felváltotta az új. Aki ma papol, az ’fontoskodva, oktató hangon beszél’, s amit mond, a másik fél nem veszi komolyan. A köznyelvben közismert például egy ilyen mondat: „Borzasztó, mennyit tud papolni.”
A politikai élet nyelvében közismert szónokol szó jelentése is vesztett értékéből. A szónokol eredeti értelme ugyanis ’(politikai, hitbuzgalmi) beszédet mond’. Ez a jelentés mára teljesen háttérbe szorult, a patetikus szónoklás ideje ugyanis lejárt. Egyéb (pl. tudományos) térre átvíve pedig egyenesen megbélyegző: Az előadó semmit sem mondott, csak szónokolt” – jelenthetjük ki rosszallóan. 
Hasonló sorsra jutott a szaval. E szót a nyelvújítás vezette be a deklamál helyett, s e jelentésben 1806 óta mutatható ki. A szaval egy évszázadig a versmondás igéje volt, diákkoromban mi még szavaltuk a verseket, de a szóba kezdett beleérződni a túlzott vagy hamis pátosz mellékíze. Ma minden szavalóművész sohasem szavalja, hanem elmondja a verseket. A szaval szó kiszorulva az előadó-művészetből, olykor gúnyos értelmet nyer: „Állandóan emberiességről szaval (papol, prédikál).”
A színészkedik jelentése is eredetileg ez: ’mint színész működik, játszik’. „Három hónapig színészkedtem” – írta Petőfi. Átvitt értelemben a szó jelentése rosszalló: „Ha így színészkedsz, lejáratod magad” – mondjuk, azaz az illető ’képmutatóan viselkedik’. Ide kell számítani e szókapcsolatot is: színházat játszik.

Terem

A terem igét és származékait, e szócsaládot mutatjuk be az olvasónak. A beszédünkben gyakran előforduló, származékaiban szerteágazó szócsalád igen jó példája az ember nyelvteremtő géniuszának is.
A szótő, a terem jelentése az ember ősi, alapvető szükségleteire, az élelmet adó termőföldre, a termőföld növényeire irányítja figyelmünket. Ha a növény életre kel és kifejlődik, magja, gyümölcse megérik, azt mondjuk, hogy: terem. Tudjuk, a megmunkált földben jó gabona terem; a gondozott fán is szép gyümölcs terem. Használjuk a szót elvontabb, ’keletkezik, születik’ értelemben is. Szép lány megy az utcán: „Ilyen lány nem terem mindenütt” – sóhajtjuk. Sajnáljuk az udvarlót, ha itt „nem terem számára siker”.
Aki semmiből létrehoz valamit: teremt. Persze, küzdelem, fáradozás, munka kell hozzá. Az író vagy a képzőművész ugyancsak megdolgozik, mikor remekművet teremt. A háziasszony látszólag kevesebbel is beéri, mikor a lakásban mindennap rendet teremt. (Ha a gyermek pimaszkodik, a szülő olykor pofon üti, pofon teremti.) 
A teremt szónak további származékai: a teremtő, a teremtés. A cselekvést végző személy a teremtő; az a cselekvés pedig, hogy valamit megalkotnak, a teremtés. A teremtés jelentheti az eredményt, a teremtményt is, hiszen lehet egy nő bájos teremtés, a cselekedeteiben kiszámíthatatlan, mogorva személy meg furcsa teremtés.
Emberi tevékenység ez is, az is, de lényegében azonos funkciójú képzőkkel a nyelv finom különbséget tesz, ha ez a tevékenység egyfelől a földműveléssel, másfelől az iparral kapcsolatos. A mezőgazdaságban az ember növényt termeszt, az iparban árucikket termel. A termesztés eredménye a termés, a termelés eredménye ugyanakkor a termék. (Igaz, beszélünk mind mezőgazdasági termelésről, mind ipari termelésről.) A bőven termő föld, növény termékeny; a tervszerűen, megszabott mértékben termelni képes gép vagy gyár viszont termelékeny.
Mindezekből a származékokból, mint alapszóból, újabb és újabb származékot hozott létre a nyelv: termelő, termékenyít, termékenyítő, termékenység, termelékenység, terméketlenség. E szavakból számos szóösszetétel is keletkezett: termelőcsoport, termelőerő, termelőeszköz, termelőmód, termelőmunka, termésátlag, terméseredmény, terméskilátás, terméskő stb. stb.
Végül ne feledkezzünk meg az ‘anyagi világ, nem mesterséges fizikai környezet, növényvilág’ jelentésű természet szóról sem, mely a terem ige feltehető gyakorító képzős *termész(ik) származékából keletkezett az  -et névszóképzővel.
A terem tőszó tehát – sikerült talán érzékeltetni – bő termést hozott. Mindez természetes, a nyelv életének sajátos dialektikájából következik. A nyelv maga belső törvényei szerint gazdagodik, tökéletesedik, hogy követhesse a fogalmi és gondolkodásbeli fejlődést, és minél jobban betölthesse szerepét a szellemi élettevékenységben és a társadalmi érintkezésben, gondolatcserében.

Plébánia, parókia

Tudjuk, hogy a katolikusok a keresztény, a reformátusok a keresztyén alakváltozattal élnek, de tapasztalhatjuk, az egyházi élettel kapcsolatos más kifejezések is vallásfelekezetek szerint különülnek el. Itt van mindjárt a címül írt két szó, a plébánia meg a parókia. Mindkét latin eredetű szónak a jelentése egyformán ’egyházközség’, illetőleg ’a lelkész lakása, hivatala’. Ám míg a parókia egyaránt vonatkozhat mind a katolikus, mind a protestáns lelkészi hivatalra, a plébánia csakis a katolikusra. (Helyesírásunk ma csak az é-s, plébánia változatot tekinti helyesnek, irodalminak, holott még ma is hallható a régies plebánia változat ejtése.) 
A katolikusoknál az egyházi szertartás elnevezése: mise (összetételei: misekönyv, miseruha, miseing, misebor), aki pedig misét mond, az misézik. A protestánsoknál az egyházi szertartás neve: istentisztelet. A katolikusok azért élnek a mise szóval, mert a latin nyelven tartott szertartás végén a pap így szólt a gyülekezethez: ita, missa est. Magyarul: menjetek, el vagytok bocsátva.
A vallási szertartásokat végző (képesített) egyházi személy neve mindkét esetben pap, ám az egyházi rangfokozatok tekintetében már újabb eltérések tapasztalhatók. A katolikusoknál a plébánia élén álló pap neve plébános, a reformátusoknál az egyházközség élén lelkész, lelkipásztor áll. A katolikusoknál a fő kormányzati egység az egyházmegye, vezetője a püspök. Az egyházmegye több egyházkerületre oszlik, élükön egy-egy esperessel. A protestánsoknál a fő kormányzati egység az egyházkerület, vezetője szintén a püspök, és az egyházkerület oszlik több egyházmegyére, élükön az esperesekkel.
Nem kis eltérést mutatnak a megszólítások. Az alsófokú katolikus pap megszólítása: tisztelendő úr. Rangban ettől fölfelé a főtisztelendő úr forma használatos. A református lelkészeket viszont tiszteletes úrként kell szólítanunk. Rangban ettől fölfelé már a nagytiszteletű cím járja (pl. nagytiszteletű esperes úr). A püspök címe, megszólítása a reformátusoknál: főtiszteletű püspök úr. E nyelvi különbségeket összekeverni nem éppen illendő.

Húsvét

A címbeli szó, a húsvét, a kereszténység egyik legnagyobb ünnepét, Krisztus feltámadásának ünnepét jelöli. Ekkor ér véget a negyven napig tartó böjt, a húshagyókeddtől tartó nagyböjt. A hústól való tartózkodást, a húselhagyást követi a „vétel”, s ez magyarázza az ünnep magyar elnevezését is, a húsvét szót. A húsvét ugyanis mára már elhomályosult összetett szó, a hús és a vét (= vétel) összetétele; tulajdonképp a húsnak magunkhoz vétele.
Ugyanilyen módon nevezi meg ezt a nagy ünnepet római katolikus szláv terminológiában a horvát és a szlovén nyelv is, mely végelemzésben talán – egy eddig ki nem mutatható – latin és olasz szókapcsolat (carne + assumptio) fordítása volna, miként a magyar húsvét szót is a szófejtő irodalom horvát vagy szlovén mintára keletkezett tükörszónak tartja. Volt, illetőleg van olyan nézet, feltevés is, amely szerint a húsvét a húshagyó mintájára, szláv hatástól függetlenül keletkezett.
Minthogy a húsvét összetétel volta kezdetben jól érzékelhető volt, az utótag (vét) magas hangrendje miatt a szóhoz régi nyelvünkben magashangú toldalékok járultak (húsvétre), a mai nyelvérzék a húsvét szót nem tartja összetételnek, s mint egyszerű szóhoz, a szó első szótagjához igazodva, mély ragokat illeszt (húsvétra). Összetételei: húsvétvasárnap, húsvéthétfő, képzett alakja: húsvéti.
Hogy mi minden lehet húsvéti? Nem csak a húsvéti ünnepkör. Beszélünk húsvéti bárányról, húsvéti nyusziról, húsvéti öntözés-, locsolás-, locsolkodásról, húsvéti tojásról, húsvéti köszöntőről, húsvéti versről.

A jó ég tudja...

Fölöttünk az ég: a magasban boltozatnak látszó térség. A választékos beszédben az ég lehet égbolt: az ég kupolának tetsző térsége. Az ég ősi magyar szó, megfelelői a rokon  finnugor nyelvekben ’levegő’ meg ’kigőzölgés meleg időben, pára’ jelentésűek. A régi magyar nyelvben a ’levegő’ fogalmát is az ég szó jelölte, de a nyelvfejlődés egy pontján megkülönböztették a szilárdan állani látszó égboltnak és az életfeltételeket biztosító légrétegnek a fogalmát. Az előbbi jelentést a puszta ég meg az égbolt, az utóbbit a lebegő ég, levegő ég hordozta. 
A levegő ég kifejezés először 1636-ban, Pázmány Péter prédikációjában fordul elő. A levegő ég kifejezésből jelentéstapadással, ráértéssel keletkezett a levegő szavunk, de a levegő ég adta a lég szavunkat is. A lég a szócsonkításos összetétel eredményeként született, alkotója a jeles nyelvújító, Kazinczy Ferenc volt.
Az ég szó jelentőségét nyelvünkben az is mutatja, hogy számos, átvitt értelmű kifejezés, szólásmód tagja.
Akinek rosszra fordul a sorsa: beborul fö-lötte az ég. Ami nagyon magas, az égbe nyúló, égig érő. (Gyakorta fordul elő a népmesékben az égig érő fa kifejezés.) Rendkívül feldicsérek valakit: az egekig magasztalom. Ha valaki teljesen váratlanul érkezik: Mintha az égből pottyant volna le; mintha az égből cseppent volna ide. Ha váratlanul ér valamilyen esemény: úgy jött, mint derült égből a villámcsapás.
Az ég szó némely kifejezésünkben az Isten meg a mennyország fogalmát helyettesíti. Meglepetésemben így kiálthatok fel: Szent ég! Te jó ég!
Amiről sejtelmem sincs, azt a jó ég tudja. Az Isten veled búcsúzó köszönésformát kissé tréfásan ily módon is helyettesíthetem: az ég veled. Könyörögve esedezem: az égre kérlek. Fenyegetőzöm, hogy merjék csak megtenni, azt szeretném látni! Azt adja az ég!
Az ég és a föld között nagy a különbség, nagy a távolság, nagy az ellentét. „A két unokám között – mondja a szomszédom – szorgalom tekintetében nagy a különbség: a kettő ég és föld.” Csodaszép a lány, nem találni párját sehol a világon: se égen, se földön. E két dolog egymástól „oly távol vagyon, mint ég a földtől” – írja levelében a költő, Zrínyi Miklós.
Megtörténhet, hogy valakit rémület, irtózat fog el, erre mondjuk: égnek áll a haja. S ha valaki nem kap enni, felkopik az álla vagy éppen hoppon marad, mondhatjuk kissé tréfásan: nézheti a csillagos eget. De az is megtörténhet, hogy az ittas ember annyira bódult, hogy az eget is nagybőgőnek nézi.