Horváth Szőke Gyöngyvér - Színsziporkák

Médiavisszhang

Horváth Szőke Gyöngyvér - Színsziporkák
Egy gésa emlékei, kollográfia, 50 x 40 cm

Horváth Szőke Gyöngyvér 1952-ben született Kolozsváron, művész-családban. Édesapja jazzzenész, ő maga is először a színészi pálya felé kacsintgatott. Végül a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán szerzett diplomát. A Korunk Galériában már 1979-ben egyéni kiállítása nyílt, s az a művészetkritikusokra és a művészetpártoló közönségre egyaránt mély benyomást gyakorolt. Ipari modelltervezői tevékenysége után, 1987-ben került az Igazság napilaphoz, 1989-től 2002-ig pedig a Szabadság grafikai és közéleti szerkesztője volt.

Horváth Szőke Gyöngyvér grafikájának sajátja a tömörség; olyan, mint a vers. Nemcsak rövidsége, sűrítése folytán, hanem nyelvezete által is: jelképekben, metaforákban fejeződik ki, valóságos és poétikus elemeket elegyít.

Borghida István: Horváth Szőke Gyöngyvér, 
Utunk, 1979. május 4., 18. sz.

Rejtett szépségek nyomában Horváth Szőke Gyöngyvérrel

Érdemes felfigyelni arra, hogy a művész milyen ritkán nyúl az első pillantásra megkapó, hogy ne mondjam, magakellető témához, mind a természet, mind az épített környezet vonatkozásában. A rejtett szépségek, a nehezebben hozzáférhető, különleges színek és formák ragadják
meg képzeletét, válnak ihletforrásaivá. Egy-egy száradó bogáncs, mákgubó, szerényen meghúzódó mogyoróbarka, roskadozó faház, omladozó kerítés sokkal inkább visszhangra talál nála. A régi, letűnt korok jelzései, az elmúlás sajátos bája különleges, nosztalgikus hangulatot teremt munkáinak. S ezt a sajátosan visszafogott színek, a barnák, zöldek árnyalatai még inkább kiemelik. Horváth Szőke Gyöngyvér sajátos szerkesztési eljárással a kiragadott és egymás mellé helyezett részletekre fekteti a hangsúlyt. Ez a szándékos szaggatottság, tömörség balladisztikus hangulatot kölcsönöz munkáinak. A kép egésze ilyenformán, messze túlnőve a puszta ábrázoláson, jelzésszerűvé válik, szimbólummá nemesül. A látvány elsődlegessége pedig nemhogy csorbulna, hanem gazdagodik attól a tartalmi többlettől, gondolatgazdagságtól, amely oly gyakran tetten érhető a munkákon.

S ha mindez jellemző pasztelljeire, hatványozottan elmondható kollográfiáiról is. A műfaj, már sajátos technikájánál, a felhasznált anyagok változatosságánál fogva is, megfelel a művész alkotási módszerére oly jellemző szaggatottságnak, a részletekből építkező, folyamatosan kiteljesedő egésznek. Annak a sajátosan látványos visszafogottságnak, amely a művészre olyannyira jellemző. Öreg fák és öreg házak, Fosszíliák, Talány, Totem, Elidegenedés csupán néhány cím abból a felhozatalból, amely immár jelentésében is jelzi mindazt, amit a művész a képi kifejezés és a sajátos, nálunk meglehetősen kevesek által művelt technika segítségével a közönség tudomására akart hozni. De persze túl mindenfajta spekulatív és kommunikatív szándékon ezek a munkák elsősorban a művész lelkéből fakadtak. S ha a grafikus egyéniségéhez és pillanatnyi hangulatához az ősz és a tél áll közelebb, korántsem véletlen. A bemutatás végére hagytam, de éppen jelentősége, a tárlat méltó betetőzése okán a két vegyes technikával készült, éppen színtelenségében színes, a fehér és fekete árnyalataira épülő, rendkívül komplex munkát. Hiszen a legnehezebb talán színek nélkül színesen beszélni.

Horváth Gyöngyvér pedig éppen ezt teszi. Érdemes felfigyelnünk arra a sajátos technikai variációra, amellyel a művész perspektívát és hangulatot teremt. Ábrázol. Egyfajta virtuális valóságot. A lelkéből fakadót. Olyan művészi üzenetek vételezőivé avat, amelyek máris visszhangra találtak bennünk.

Németh Júlia – Gy. Szabó Béla Galéria,
Kolozsvár, 2003. szeptember 20.

Hogy nem ismertük, miért nem láttuk mindeddig a kolozsvári grafikusnő hivalkodástól mentes, a tekintetet mégis magukra vonó és ott is marasztaló, változatos látványban dúskáló képeit? Az önkéntelenül is feltett kérdésekre többféle magyarázat adható, de legszívesebben a művésznő szintén kérdésként megfogalmazott válaszát jegyzem le ide: miért is nem jöttem hamarabb vásárhelyi bemutatkozásra? Az ilyenolyan akadályok ellenére is érdemes lett volna, ezt immár a kiállító is érezte, a közönség is hasonlóképpen vélekedett.

A környezetünk rejtett szépségeit felfedező és felmutató grafikus értelmet, érzelmeket sokrétűen mozgósító, karakteres, érett művészete joggal mondatta a jelenlevőkkel, hogy érdemes lett volna korábbról nyomon követni e közel három évtizedes pálya fontosabb szakaszait, de jó, hogy legalább most Marosvásárhely közönsége is találkozhatott ezzel a nosztalgiákból fakadó és nosztalgiákat gazdagon ébresztő művészi világgal.

Nagy Mikós Kund – Bernády-ház,
Marosvásárhely, 2005. szeptember 21.

Visszafogott színek. Dominálnak a barnák és zöldek árnyalatai. Hangulatuk a múltat, az elmúlást, a beletörődés melankóliáját idézi. Mindezt Horváth nem a kisebbségi lét tragikumának optikáján keresztül vagy a magyar nemzethalál víziójának kivetítésével villantja fel nekünk, hanem sokkal általánosabb összefüggésekben. Mintegy emlékeztetve arra, hogy az elmúlás nemzetre, vallásra, nemre és fajra való tekintet nélkül egyformán működik. A ritkán felbukkanó vörös árnyalatok is visszafogottságot, egyszerű túlélésre hangolt biztatást sejtetnek.

A képek kompozíciói tulajdonképpen témafüggők, és mintegy ráerősítenek a színvilág által sugallt hangulatra. Mívesen kovácsolt régi vaskilincs, száradó bogáncs, omladozó faház, mákgubó… A munkák architektúrája egy sajátos Horváth-féle szerkesztési elv szerint szerveződik, amelynek a lényege a kiragadott részletek új rendszer és rend szerinti csoportosítása és egymás mellé rendelése. Ezáltal új és másként értelmezhető fontossági viszonyoknak, hangsúlyoknak és értelmezéseknek lehetünk tanúi. Mindez, érdekes módon, egyszerre repedezett és tömör. A kiragadott részletek ilyen módon való tálalása bizonyos mértékig Horváth Gyöngyvér könyv- és folyóirat-illuszt rátori tehetségének is betudható. Erős szintetizáló képessége egyértelműen erre utal. […] E virtuális háromszögben tett rövid utazás egyben belépő egy tömör és jól meghatározott képi világba. Ez a világ főleg a mai középgeneráció számára lehet ismerős, mert felfogásában, stílusában az egykori Napsugár és Szivárvány című gyermeklapokban közölt Horváth Gyöngyvér-illusztrációk egyenes ágú leszármazottai.

Veres Péter – Haáz Rezső Múzeum,
Székelyudvarhely, 2005. november 17.

Elfelejtett utca, kollográfia, 39,5 x 49 cm

Mert mit is tesz valójában Horváth Gyöngyvér? Nyitott szemmel jár a világban, elraktározza magában a látottakat, hogy aztán megfelelő érlelési folyamat után feldolgozza. Persze korántsem mindegy, hogy mit vesz észre a világból, mire képes ráhangolódni és érzelmiértelmi szűrőjén áteresztve grafikailag megjeleníteni. Hiszen amibe mi most általa bebocsáttatást nyerünk, az valójában egy külön bejáratú, valóságelemekből felépített virtuális világ. Ahol a főszerepet korántsem a harsogó, magakellető, első pillantásra szembeötlő látványelemek alkotják.

Ellenkezőleg. A művész az elmúlásban is képes felfedezni a szépet. Nem titkolt nosztalgiával fordul a haldokló természet és a leépülőben levő épített környezet kínálta rejtett kincsek felé. Talán ennek a sajátos, általa kikísérletezett és kiérlelt stílusnak is ebbéli vonzalma képezi az alapját. A kékes-lilás-rózsaszínes derengésben szerényen megbúvó bogáncs vagy mákgubó, a fagyos tél leheletében didergő patakpart, egy jobb időkre váró elárvult csónak csupán néhány eleme ennek a visszafogottságában és líraiságában megkapó művészi világnak, amelyet tematikája ellenére is felforrósít a grafikus erőteljes érzelmi hozzáállása. Nem beszélve az olyan sajátos látványelemekről, mint egy-egy lepusztulóban levő polgárház-maradvány részlete, egy nemes formáját haldokolásában is megőrző ablakkeret, vagy míves, önmagában is műalkotásnak számító ajtókilincs. A múlt reminiszcenciái nyernek művészi megfogalmazást és öröklétet ebben a rejtett szépségekben bővelkedő, sajátos művészi világban.

S akkor még nem szóltam a Lepkeálomról, erről a sajátos valóságrészletekből felépített formai bravúrról, egyfajta pillangóleány összecsengésről, egybeolvadásról, amely akár rafinált spekulatív szerkesztés eredménye is lehetne, ha nem rendelkezne olyan magával ragadó spontaneitással. A színek és formák tökéletes harmóniáján túl éppen ebben keresendő az a különleges hatás, amit a befogadóra gyakorol. A pillangók egyébként végigkísérték Horváth Gyöngyvér egész életművét, talán egyetlen kiállításáról sem hiányzott ez a tematika.

És utoljára hagytam, de távolról sem holmi minősítés szándékával, kollográfiáit. Azt a sajátos műfajt, amely mellett mindvégig kitartott, s amelynek újabb híveket is szerzett a nagyenyedi nemzetközi művésztáborban, ahol oktatóként is tevékenyen közreműködik. A műfaj adta lehetőségek nyomán itt játékos kedvét is szabadra engedhette, s ez természetesen jóval élénkebb, gazdag színvilágot is eredményezett. Barokkos formadömping, elvontabb, de konkrét formában is jelentkező, sajátos struktúrák, amilyen például a családi album ötletes, kedvesen huncutkodó, olykor egyenesen groteszkbe hajló összetevőinek a megformálása.

Németh Júlia: Változatok lepkeálmokra –
Barabás Miklós Galéria, Kolozsvár,
Szabadság, 2010. április 12.

Hajnali röppenés, vegyes technika, 50 x 40 cm

A sokféle művészeti tehetséggel megáldott családban született Horváth Szőke Gyöngyvér Kolozsváron látta meg a napvilágot 1952. február 9-én. Édesapja sokak által tisztelt muzsikusa volt ennek a városnak, a dzsessz egyik felejthetetlen pártolója és művelője. Nem is csoda, hogy lánya előbb az előadóművészet, a színészi szakma felé kacsingatott, hogy aztán mégis a rajzolás mellett döntsön, és a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán kössön ki, ahol 1977-ben szerzett diplomát. A főiskolán Feszt László, Ioachim Nica és Ioan Horvath Bugnariu voltak a mesterei, akiktől minőségi tudást, pontos és jól hasznosítható elméleti és gyakorlati ismereteket szerzett.

A tehetségén kívül talán leginkább ennek a tudásnak a birtokában volt képes megalkotni azokat a munkáit, elsősorban rézmetszeteket, amelyekből már 1979-ben a Korunk Galériában rendezett egyéni tárlatot, és amelyek a művészetkritikusokra és a művészetpártoló közönségre egyaránt mély benyomást gyakoroltak. Határozott, férfiasan szigorú vonalvezetésről és erőteljes kompozíciós készségről árulkodtak már azok a munkái is, továbbá teljesen újszerűnek ható tematikáról, amelyben fő helyet kapott az elmúlás fájdalma és elviselésének a kínszenvedése, de nemkülönben az erőteljes reménye is annak, hogy nekünk itt, ezen a földön, van még jövőnk, dolgunk, hivatásunk. […] Olyan sötét évek következtek, amelyekbe kevés fény szorult, csak az abszurd helyzetek sokasodtak megállíthatatlanul, az önmagukat kinevető jelenetek kavalkádjaként. Azokban az években Horváth Szőke Gyöngy vér, aki egy másik grafikusóriás, a szintén rendkívül tehetséges Turós László örökébe lépett az Igazság szerkesztőségében, szinte mindenki máshoz hasonlóan, a történések súlya alatt görnyedezve tette a dolgát: címeket, kliséket, kezdőbetűket rajzolt a lapba, s vasárnapi számaiba egy-egy tollrajzot is, ha éppen volt rá igény és hatalmi engedély. Nem csoda tehát, hogy a nyomasztó hangulat alkotói kedvét szegte, és a művész csak akkor talált ismét önmagára, amikor nyugdíjba vonulását követően a napi taposómalomból kiszabadult.

Innen kezdve azonban már nem volt megállás: Horváth Szőke Gyöngyvér már az első nyilvános szereplésein ámulatba ejtette a közönségét. Visszatért az alkotó- és a kísérletező kedve, visszatalált a kollográfiához, később pedig olyan sajátos vegyes technikát dolgozott ki, amelyik mondanivalójának a leginkább megfelelt, és olyan stílust, amelynek köszönhetően munkái azonnal felismerhetőkké váltak. Kolozsvár, Nagyenyed, Beszterce, Nagybánya, Margitta, Szováta, Zsobok kiállítóhelyiségei mellett rendre svédországi, amerikai, indiai, egyiptomi, olaszországi, magyarországi és németországi galériák és kiállítócsarnokok fogadták be munkáit.

A most kiállított munkák – kollográfiák és vegyes technikával készült művek – legfrissebb, idei termésének legjavát alkotják. Mélyen érzelmi és lírai hangvételű alkotások ezek. A vegyes technikájú művek főképpen a fekete-fehér párbeszédre alapoznak, meg persze a kettő közötti sok száz szürke árnyalatra, és ebben a regiszterben a páraködös, titokzatos, árnyékos, sejtelmes hangulatokat a vonal, a lavírozott tus és a pasztellkréta összejátszása biztosítja. Hangsúlyosan megjelenő motívumai között ott vannak a régi házak részletei, ablakai, kőkeretei, vasalásai, kilincsei.

Kollográfiái ezzel ellentétes, fölöttébb gazdag forma- és színvilágban mozognak. A színek itt sem harsognak, de a pazar formákat nem is egyedül ők hivatottak érvényre juttatni. Ezeknek a munkáknak a textúrája is egészen kivételes és változatos, ami pedig a kompozícióknak nagyszerű belső ritmust kölcsönöz. Tematikailag is sajátos művészi skálán helyezkednek el ezek az alkotások: természeti elemek váltakoznak mély filozófiai értelmet és üzenetet hordozó lapokkal. Foglalkoztatja a művészt a szemiotika éppúgy, mint a legendák világa, a páva és a totemábrázolás, a fény csakúgy, mint a sötétség, az élet és természetes velejárójaként az elmúlás is. Horváth Szőke Gyöngyvér kiforrott, révbe ért, megtalálta a tehetségéhez legjobban illő tematikát, azt a legjobban kifejezésre juttató forma- és színvilágot, valamint a mindezeket hatásosan közvetítő technikákat is, amelyeken magabiztosan uralkodik. Még akkor is, amikor absztrakcióba hajlik, amikor a kompozícióba bekerül egy csipetnyi Matisse vagy Klimt, egy késhegynyi muzsika és annyi filozófia, amennyit csak ez a massza felvenni képes.

Tibori Szabó Zoltán: Horváth Szőke Gyöngyvér
grafikai világa – Szabadság, 2012. október 25.

„Úgy éreztem, folytatnom kell, mert ez az én választott szakmám”

Beszélgetés Horváth Gyöngyvér képzőművésszel

Nekem van egy elképzelésem arról, hogy éppen mit készítek. Nem vagyok kényszeres alkotó, hogy azt mondjam: én képzőművész vagyok, és ezért nekem minden nap muszáj legalább egy munkát elkészítenem. Amikor úgy érzem, hogy most valami mocorog bennem, akkor leülök és megcsinálom. Van, hogy hetekig semmi. Sőt, hónapokig majdnem semmi. És akkor egyszer csak keresztülmegy az agyamon egy nyíl, és belefúródik a vászonba. Megcsinálom, és nem tudom, hogy miért. Mert úgy jön. Nem mert úgy kell, hanem mert egyszerűen kijön belőlem.
[…]

Még mindig ott tartok, hogy sokszor napokon keresztül forgolódom a vászon vagy a papír körül, hogy nekivágjak-e vagy sem, mintha nem lenne mindegy, hogyha elrontom… Mert ha elrontom, azt csak én tudom, de hát én magamnak tökéletességre vagyok beállítva. Hogyha már megcsinálom, akkor az az első próbára legyen tökéletes! És akkor forgolódom és vergődöm, és jaj, de jó volna, ha valaki mondana valami biztatót.

Ferencz Zsolt, Művelődés, 2018. február 9.

Triptichon, kollográfia, 49 x 26,5 cm

A kiállításon látható alkotások két technikával készültek: az egyik egy sokszorosító grafikai eljárás, a kollográfia, a másik a művésznő által kidolgozott vegyes technika, ami egyedi eljárás az erdélyi képzőművészetben. Utóbbiban a kézimunka és a rajz dominál. A művésznő elmondta: kevés embernek árulta el, hogyan is készülnek ezek az alkotások, „a kollégákra bízom, találják ki a módszert”. Bár Horváth Gyöngyvér nem minden titkát osztja meg művésztársaival és a nagyközönséggel, ennek ellenére vannak tanítványai, akiket nagy szeretettel oktat a nagyenyedi ifjúsági alkotótáborban.

„Érdekes, hogy az évről évre visszatérő fiatalok máris kamatoztatták azt, amit megmutattam és megtanítottam nekik. Ők ugyanis részesültek a titkokból is” – meséli a művésznő. Így aztán Horváth Gyöngyvér azzal is büszkélkedhet, hogy nála tanult fiatalok, akik időközben bejutottak a képzőművészeti egyetemre, amolyan követőivé váltak az alkotói technikát illetően. Noha a művész munkái New Yorktól Indiáig, Törökországtól Egyiptomig szerte a világban láthatók, ez az első egyéni kiállítása a Bánffypalotában.

Nánó Csaba: Születésnapi tárlat, egyedi alkotói
technika – Erdélyi Napló, 2018. február 9.

Harangláb, kollográfia, 29 x 49 cm

A képeknek is megvan a maguk sorsa: minél többen látják és élvezik őket, annál tovább élnek. Merthogy kimondatlanul minden művészben ott bujkál az öröklét gondolata munkáival kapcsolatban.

Mindez Horváth Gyöngyvér sikeres művészeti múzeumbeli kiállításán ötlött fel bennem, amikor a viszonylag frissebb munkák láttán nagy hirtelen rám tört a múlt. Az együtt töltött „szabadságos” évek hangulata, amikor a napilapszerkesztés fárasztó robotja mellett, a nyugisabb percekben Gyöngyi hozta a mappáját, és együtt élvezkedtünk. Mert azon kevesek közé tartozott, akik a dicséret mellett a kevésbé lelkendező megjegyzésnek is örvendenek. Elvárta, sőt egyenesen igényelte az őszinteséget. Amikor például ráállt a pasztellezésre, és azt találtam mondani, hogy virágcsendéletei számomra túlságosan is szépek, azonnal értett a szóból, munkái lehiggadtak és megteltek mélységgel. Mert sikamlós műfaj ám a virágcsendélet, s a látványt túllihegő művészt könnyen tévútra vezetheti.

Hatvanhatodik születésnapján stílusosan hatvanhat munkát állított ki, javarészt az utóbbi két évtized termését. A munkák ismerősen tekintenek rám a falakról, a tárlat egésze mégis az újdonság erejével hat, Iacob Attilának, a kiállítás jó szemű, értő kurátorának köszönhetően. Aki a megfelelő paszpartuk és keretek hozzáadásával igényes, új ruhába öltöztette, és találó csoportosításban vonultatta föl a rendelkezésére álló anyagot. Összességében és egységében tekintve tehát a kiállításnak egyénisége van. Meglepetésként hatott.

A kollográfiák megkapó, élénk színekben pompázó világának s a pasztellek és vegyes technikával készült munkák sejtelmesen sokat ígérő, spontánul hömpölygő, a szürkék megannyi változatát felvonultató parádés felhozatalának kontrasztja adta meg a tárlat egészének sajátos hangulatát. S bár a kollográfia ugyancsak aprólékos, hosszadalmas előkészületet igénylő technika, a bemutató egészét mégis egyfajta, talán a művész alkatából is fakadó, játékos könnyedség lengte be. Az a jellegzetes spontaneitás, amely valamennyi alkotásából sugárzik.

Németh Júlia: Kontrasztok és fantáziajátékok
csendzónában – Szabadság, 2018. február 9.

Foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy színésznő leszek. Aztán belépett a képbe Horváth László férjemuram, aki hevesen udvarolt, de adott pillanatban azt mondta: döntenem kéne, vagy ő, vagy pedig a színi pálya. Annyira szerelmes voltam, hogy nem is volt kérdés, melyiket választom. […] Nagytatám színházi díszletfestő volt, az ő irányításával nagyon sokat rajzoltam és festegettem. Lehet, hogy a színi pálya is emiatt vonzott, hogy sokszor voltam a színházban és a kulisszák mögött…

Hogy mit tudtak átadni a tanáraink? A munka megbecsülését. A tiszteletet minden egyes vonalért, amit papírra vetettél. Megtanultuk a technikákat, adtak egy kemény alapot. Ugyanakkor nem tanultunk meg állatokat és épületeket rajzolni, tájképet festeni, és sok minden más kimaradt, de az alapot megkaptuk. Azon művészek közé tartozom, akik szeretik a nyüzsgést maguk körül. Lehet, hogy ez abból az időből származik, amikor a Szabadság szerkesztőségében dolgoztam, és állandó nyüzsgés volt körülöttem. Nagyon szerettem. Amikor nyugdíjba jöttem, hiányoztak a csevegések, a kis mellékzörejek, a zajok…

Ferencz Zsolt: Negyven éve van a pályán, és még
mindig szeretne tanulni – Horváth Gyöngyvér 66 éves
– Kolozsvári Rádió, 2018. február 9.

Gubók, kollográfia, 40 x 50 cm

A technikák, tematikák és formavariációk eme „horváthgyöngyis” kavalkádjának, Az asztalfiókból című tárlatnak a legfőbb erénye a művészi hozzáállás őszintesége, mélysége és komolysága. Olykor csöppnyi játékossággal is vegyített komolysága, ami ezeknek az alkotásoknak a sava-borsát adja. Az a könnyedség és látszólagos spontaneitás, ahogyan a művész hangulatait, pillanatnyi lelkiállapotát, fel-felcsillanó gondolatait formába önti. Ahogyan megteremti azt a foltvonal együttest, ami hű tükre szerteágazó érdeklődési körének, lankadatlan kísérletező kedvének, korlátlanul ívelő fantáziájának. A festészettel is kacérkodó s kollog ráfiáiban kirobbanó színsziporkákat megeresztő művész pillanatnyi „kétszínűsége” vetekszik az előbbi műfajoknak a szó szoros értelmében vett pazar felhozatalával. Itt rejtettebb, mélyebb, kifinomultabb gazdagságokról beszélhetünk. A megsebzett lélek sejtelmes ködökbe fogalmazott sóhajairól, a halványan libbenő árnyak egymásba omló foltszerű megoszlásáról, a halkan suttogó lét, a meg-megrezzenő, könnyed fuvallatok árnyalatgazdagságáról, a sfumatósan lágy vonalú, füstszerűen légies, a szürkék megannyi változatában megjelenített érzelemhálókról, a pislákoló gyertyalángszerű létér zésről, az absztraktba hajló, de a környező valóságtól teljesen soha el nem szakadó antropomorf, zoomorf vagy a növényvilágból táplálkozó művészi reflexiókról. Egyszóval komplex művészi egyéniségéről.

Németh Júlia: Létérzések fekete-fehérben –
Horváth Gyöngyvér – Szabadság, 2018