Szigligeti, Arany, Jászai

Szigligeti és a nagybőgős

Szigligeti Ede színész, rendező, dramaturg, kiváló színpadi szerző a Nemzeti Színház nagy hatalmú igazgatója volt éppen, amidőn karmestere megkereste őt az irodájában.
– Igazgató uram! Elengedhetetlenül nagy szükségem lenne egy új nagybőgősre.
– Aztán mennyibe kerülne az az elengedhetetlen nagybőgős?
– Évi hatszáz forinton alul jót nem kaphatunk.
– Okvetlenül szükséges?
– Mint egy falat kenyér.
– Ha, tételezzük föl, fölemelem a maga fizetését háromszáz forinttal, akkor is olyan elengedhetetlenül nagy szükség lenne arra a bőgősre?
A karmester tétovázott.
– Hát, igazgató uram, akkor… akkor nem éppen szükséges annyira.
– No, lássa, öcsémuram. Akkor nem szerződtetünk új nagybőgőst.
– Nem, igazgató uram. Hanem… hogy is leszünk most már az én fizetésemelésemmel?
– Sehogy. Arra ugyanis éppen olyan kevés szükség van, mint a nagybőgősre.

Szigligeti és a gyógyszer

Kezdő vidéki színész korában Szigligeti Ede, aki nem is sejtette, hogy egyszer utcanév lesz belőle, maga is olyan nyomorúságos életet élt, mint a többi csepűrágó társa. Egy alkalommal nagyon megbetegedett, s társai elküldték őt egy helybéli orvoshoz, aki híres volt műpártolásáról. Nemcsak megvizsgálta a pácienseket, hanem gyógyszert is adott nekik ingyen. El is ment Szigligeti. Este előadás előtt kérdi tőle az egyik kolléga:
– Na, voltál orvosnál?
– Voltam.
– Gyógyszert is adott?
– Adott bizony.
– Na és használ?  
– Nem tudom bevenni.
– És miért?
– Mert csak étkezés után alkalmazható!

Arany János ifjúságából

Mikor Arany János Nagyszalontán jegyzősködött, egy tanácsbeli ezt kérdezte tőle egyszer:
– Hogy lehet az, hogy nemzetes jegyző úr szájából soha egy adta teremtettét sem hallunk?
Arany kurtán és nyugodtan válaszolt:
– Nem szokásom.
– Hát, ha nagyon megharagszik? – firtatá a tanácsbeli.
– Akkor hallgatok – felelte Arany.
– De ha nagyon, de nagyon megharagszik?
– Akkor még jobban hallgatok – mondta Arany, s ezzel be is érte a tanácsbeli.
 (Gyöngyössy László: Arany János ifjúsága)

Arany János, a nótárius

Hatvani, a később oly szomorúan hírhedtté vált gerillavezér, 1849 elején, Nagyszalontán utazván keresztül, Arany házánál beszállásolás végett megjelent. Midőn a jegyzői hivatalba belépett, éppen Arany volt ott, kit Hatvani személyesen nem ismert.
– Maga itt a jegyző? – szólalt meg Hatvani.
– Nem magam vagyok, hárman vagyunk – mondja Arany.
– Hol lakik Arany János? – kérdezte ismét Hatvani. Mire Arany nem szólott semmit, hanem a városháza  ablakából megmutatta azt a házat, mely az ő jegyzői lakául szolgált.
Hatvani el is indult azonnal, meglátogatni saját lakásán. Persze nem találta otthon. Arany felesége, éppen déli idő lévén, ebédre marasztalta. Hatvani készséggel fogadta el a meghívást. Alig egynéhány perc múlva hazaérkezett Arany is. Hatvani, mikor felismerte benne azt az embert, kivel mint a jegyzővel az imént oly hetykén bánt el, hüledezve kért bocsánatot, s meg is kapta.    (Ercsey Sándor: Arany János életéből)

A felejtés vize

1901-ben mutatta be a nagyváradi társulat Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjét. Ebben az operai igényű daljátékban többször is említik a Léthe folyót, amelynek az a specialitása, hogy aki a vizéből iszik, mindent elfelejt.
Azt mesélik, egy elégedetlen néző az Orfeusz az alvilágban szünetében odament a színház büféjéhez, s megkérdezte a kiszolgálónőt:
– Kérem, lehet maguknál Léthe-vizet kapni?

A miniszter gyomra

Tisza Kálmán miniszterelnök korában udvari ebéden volt. Akkortájban volt ez, mikor Tisza a legerősebb támadásoknak volt kitéve. Tisza az ebédnél gyümölcsöt evett, mire a király kedvesen rászólt:
– Kedves Tisza, ez a jégbe hűtött gyümölcs nem fog megártani?
– Ó, felség – felelte –, egy magyar miniszterelnök gyomrának erősnek kell lennie!

 Tisza a kabaréban

Tisza István mindig nagy figyelmet szentelt a kabarénak. Igaz, hogy sokat is szerepelt a műsoron. (Máhr Nándor alakította a geszti grófot Nagy Endre karéjában.) Játszottak ott egy tréfát, amelyben Tiszának az egyik nadrágszárából kilógott egy fehér „madzag”. Két kormánypárti képviselő összeveszett, hogy kinek van joga felkötni. Tisza István a kabaréban salamoni ítéletet hozott: a másik nadrágszárból is kiszedte a madzagot, mondván:
– Itt van! Az egyik nekem, a másik neked!
Amikor Vojnits báró elmesélte Tisza Istvánnak, hogy milyen kabarédarabot játszanak róla, a miniszterelnök így szólt:
– Mondd meg Nagy Endrének, hogy az   egész jelenet el van hibázva. Aki az én gatyámat fel akarja kötni, az előbb a magáét kösse fel!

Az elveszett operett

A Magyar Király kávéház újságíró-páholyában ugratják Erdélyi Miklós igazgatót:
– Olvastam – kezdi valaki – a Pesti Hírlapban, hogy Kerner Jenő nagyváradi karmester operettjét a Népopera könyvtárából ellopták, és a szerző 10 000 korona kártérítésért perli a színházat!
Mire az igazgató flegmával felel:
– Vagy nem tud zongorázni a tolvaj, és akkor visszahozza a partitúrát, vagy tud, és akkor még inkább visszahozza! Tehát bizonyosan megkerül az operett.

A világot jelentő deszkák

Jászai Mari gyakran vendégszerepelt vidéken. Többek között Nagyváradon is, ahol különösen a Rhédey kertben bemutatott görög tragédia főszerepében, mint Antigoné bűvölte el a publikumot. A partnere csapnivalóan gyenge színész volt – ezért ne is mondjuk meg, hol esett meg a történet… Jászai a próbán küszködött vele, tanította, magyarázott neki – eredménytelenül. Este, az előadáson sikerült is elrontania Jászai legszebb jelenetét.
– Mondja, kérem – fakadt ki a művésznő –, miért lett maga színész?!
– Mert ellenállhatatlan vágyat éreztem a világot jelentő deszkák iránt.
Mire Jászai komor királynői fenséggel válaszolta:
– Akkor miért nem lett asztalos???

Értékmérő

Somló Sándor, a Nemzeti Színház híres, egykor Nagyváradról elszármazott igazgatója, nem sokra becsülte egyik legjobb színészünket, Pethes Imrét. Eleinte bizony nem is osztott rá művészetéhez méltó szerepeket. Amikor végre mégis kapott nagyobb szerepet és megjelent az első próbán, megkérdezte a darab rendezőjét, a szintén mellőzött Mátrai Betegh Bélát.
–  Béla bácsi, miféle darab ez?
– Képzelheti – szólt keserű humorával Mátrai –, én rendezem, és maga játssza a főszerepet…

Megfelelő ember – megfelelő helyen

Somló Sándort, a Nemzeti Színház csöndes igazgatóját Jászai Mari nem szerette. Éppen ezért, ahol csak tehette, úgy szidta, mint a bokrot. Egy ilyen alkalommal Rózsahegyi Kálmán megkérdezte tőle:
–  Hát ki volna való igazgatónak?
– Hogy ki? Inkább a legutolsó hordár! Vagy akár maga is, kedves Rózsahegyi – válaszolta a nagy tragika lesújtó tekintettel.