Fráter, Kondor, Bókay

Fráter Loránd büntetésben

Az egyik őszi hadgyakorlaton Fráter Loránd százados azt a feladatot kapta, hogy egységével egy Nagykároly melletti kis falut kell megvédenie a feltételezett ellenséges támadással szemben.
Úgy szólt a parancs, hogy a két napra tervezett gyakorlat lefújása után térhet vissza állomáshelyére. Ő azonban már első este szörnyen unta magát a csendes kis településen, így hát lóra pattant és bevágtatott Nagykárolyba. Ott vidám cimboráival éppen a vacsorához készülődtek, amikor nyílt az ajtó, és mint derült égből a villámcsapás, Bolla tábornok, a gyakorlat főparancsnoka toppant be a vendéglőbe. Fráter mereven tisztelgett, a tábornok pedig a tőle megszokott szigorúsággal jegyezte meg:
– A százados úrnak, tudomásom szerint, csak két nap múlva kellene Nagykárolyban lennie, hogy került most mégis ide? 
A nótaszerző érezte, hogy a kérdésre nehezen tudna elfogadható választ adni, így jobbnak látta, hogyha hallgat. A kínos csendet a tábornok dörgő hangja szakította félbe:
– Rendben van, harminc nap szobafogságra büntetem!
Fráternek szempillája sem rebbent meg a büntetés hallatára, még örült, hogy ilyen olcsón úszta meg a fegyelemsértést.
A tábornok pedig mogorván folytatta:
– Most pedig jöjjön velem vacsorázni!
Még végére sem értek az ízletes falatoknak, amikor az asztalnál megjelent a cigányzenekar. Egy-két nóta után Fráter Loránd kezébe vándorolt a hegedű, és utána már csak ő muzsikált. Már az első nóta után Bolla tábornok odaszólt a segédtisztjének:
– Főhadnagy úr, töröljön le két napot Fráter százados büntetéséből!
A második nóta még jobban tetszett.
– Ez nagyon szép volt – jegyezte meg a tábornok, és már hangzott is a következő parancs:  – Töröljön le három napot a bün- tetéséből!
A hangulat emelkedésével egyik nóta követte a másikat, és mindegyik után újabb parancs következett:
– Töröljön le négy napot… töröljön le két napot… – ahogy a tábornok jónak látta.
Úgy hajnal felé Fráter súgva megkérdezte a főhadnagytól:
– Hány napot töröltél a büntetésemből?
– Hatvanat – hangzott a válasz.
Erre Fráter Loránd letette a hegedűjét, vigyázzba vágta magát a tábornok előtt, majd katonásan közölte:
– Alázatosan jelentem, harminc nap többletem van, a következő büntetést is lemuzsikáltam!

Tragédia

Madách remekét, Az ember tragédiáját többször mutatta be a nagyváradi társulat is. Egyik alkalommal idős nénike botorkál le előadás után az emeleti lépcsőkön. Megkérdik tőle a többiek, hogy tetszett a produkció:
– Nagyon érdekes a történet, csak túl sok benne az idézet…

A jó szerep

Stoll Béla, a Bémer téri színtársulat ifjú bonvivánja dühösen ront be az igazgatójához:
– Kérem, micsoda inzultus ez? Hallom, hogy ön kiosztotta A konyhakés titka című rémdrámát, és a hősszerelmest nem én játszom benne. Igaz ez?
– Igaz.
– És mivel tudja ezt indokolni, maga gaz zsarnok?
– Azzal, fiam, hogy a hősszerelmes a második felvonásban a szerző instrukciója szerint megvacsorázik. A szerepet én magam fogom eljátszani!

A házasságrekorder

Kondor Ernő, a Vén cigány nótaköltője, összekerül a kávéházban a váradi Royal kávéház egykori tulajdonosával. Beszélgetnek. A régi ismerős egyszer csak megkérdi:
– Ugye, a maga felesége szeghalmi lány?
– Szeghalmi? Dehogy.
– De én határozottan úgy emlékszem.
– Várjon csak – mondja eltűnődve  Kon-dor –, a mostani feleségem Berlinben született, az azelőtti Párizsban, azelőtt volt egy nagyváradi… Igaz, csakugyan! A második feleségem Szeghalomról való.
– Na, látja – mondja a régi barát –, ugye, hogy nekem jobb memóriám van, mint magának?
– Nekem viszont több feleségem volt, mint magának! – válaszolja Kondor.

Szérum hiúság ellen

Bókay János mesélte:
„Kezdő író koromban egész életre szóló kemény leckét kaptam a sorstól, ami mindörökre kigyógyított az írói hiúságból és önteltségből. A történethez tudni kell, hogy a bal kezemmel írok (nem balkézről, csak a bal kezemmel, ami lényeges különbség). Többnapos kiránduláson voltam Matolay György barátommal (még csak medikus volt akkor, nem egyetemi tanár) a bihari hegyek őstengerében, a Meleg-Szamos forrásánál, fanyerges kis hegyi lovakon. A hegy tetején volt egy menedékház kocsmával és kocsmárossal. Farkasétvággyal ettünk. Ebéd után hozza a kövér kocsmáros a vendégkönyvet, hogy írjuk be a nevünket. Ahogy leírom a nevemet, a kocsmáros arca átszellemült, szemét elfutja a könny. Elbűvölve néz engem, aztán hirtelen mozdulattal átölel és megcsókol. A hiúság kezdett hízni bennem. Mégiscsak szép dolog, ha itt, a vadon közepén, a havasok lábánál is ismernek és becsülnek engem, a költőt! Fizetésre került a sor.
– Nem – mondja a kocsmáros, felém fordulva a legalázatosabb tisztelettel –, azt már nem! Ön a vendégem volt. Ilyen híres embertől nem fogadok el pénzt!
Majd szétvetett a hiúság. Úgy ültem ott gömbölyűre hízva, mint valami kínai isten.
– Hogyan – kérdeztem leereszkedő nyájassággal –, annyira szereti a könyveimet?
A kocsmáros csodálkozott.
– A könyveit? Nem is tudtam, hogy könyveket is tetszik írni.
– Akkor hát?… Nem értem. Miért nem fogad el pénzt tőlem?
– Mert bal kézzel tetszik írni! Ilyen csodálatos embert még sohasem láttam!”

„Gyere velem akáclombos falumba…”

Ez a nóta a múlt század legelején bizonyára ott lett volna minden valamirevaló slágerlistán, ha akkoriban egyáltalán létezett volna ilyesmi. A dal igazi szerzői azonban csak két év múlva lettek ismertek, ugyanis 1904-ben a Zenevilág 37. számában jelent meg a hivatalos tájékoztatás: „Klöckner Ede zeneműkiadó jóhiszeműen megjelentette a Gyere velem akáclombos falumba című dalt, amelyről kiderült, hogy nem az szerezte, akinek a nevét a kottára nyomtatták. A valódi szerzők: Balázs Árpád, Szilágy megyei árvaszéki ülnök és Fényes Loránd honvéd főhadnagy.” Ez nagy elégtétel volt, ugyanis akko- riban a magyar nóta szép pénzt hozott a konyhára, hiszen országszerte gyorsan elterjedt és több száz kávéházban hangzott fel esténként. Nem csoda, hogy az igazi szerzők perre vitték a dolgot, ami aztán egyezséggel ért véget. Klöckner pedig bevonta az eladott példányokat, és kárpótolta Balázst és Fényest is. (Különben Fényes a szöveget 1902. március 25-én hirtelen jókedvében írta egy zilahi hangulatos házi mulatságon.) Az első nóta körül támadt bonyodalom haszonnal is járt, ugyanis ettől kezdve a kevésbé ismert Fényes Lorándot – aki különben Fényes Szabolcs édesapja volt – rengetegen keresték meg, hogy írjon nótájukhoz verset. Így aztán hamarosan a legnevesebbeknek „szállított”, többek közt Fráter Lorándnak, Bura Károlynak, Várady Aladárnak.