Néha hasznos az őszinteség

Fényes Loránd írása

„Adyt – mesélte Fényes Loránd – a komolyzene kevésbé érdekelte, bár mindig velünk volt, amikor a Wesselényi Kollégium önképzőkörének szimfonikus zenekarával próbáltunk és szerepeltünk. Én voltam az elsőhegedűs. Haydn-, Mozart-, Beethoven-koncerteken játszottunk, a karmesterünk Balázs Árpád volt. Ő Kolozsvárról érkezett, előbb a megyeház ifjú titkárának, de komolyan vette a zenét, sokszor beült akár a kvartettünkbe is. Ady csak hallgatott, hallgatott bennünket, és a végén mindig az volt a refrén, most már gyújtsatok rá valamilyen rendes muzsikára! Az ő unszolására lett Balázs nótaszerző.” Itt történt, hogy Fényes Szabolcs édesapja, a helyi honvéd huszárzászlóalj fiatal hadnagya rögtönzött egy dalszöveget. Ady annyira beleszeretett a Gyere velem akáclombos falumba kezdetű dalába, hogy legszívesebben a magáénak vallotta volna. Így született aztán a Két babonás szép szemednek, az Egy csomóba szedtem sok-sok halványsárga rózsát, Nem kell nékem a napsugár vagy a De szeretném, ha a lelkem virágba borulna és sok más azóta is közkedvelt dallam.

Zrínyi és a statiszták

Mikor történt – senki sem tudja. De nincs színház Magyarországon, ahol ne emlegetnék ezt az esetet. Bizonyos, hogy vidéken történt, egy dali társulatnál (szerk. megj.: dali társulatoknak hívták azokat a pár nem hivatásos színészből álló kis együtteseket, amelyek faluról falura jártak, és a maguk készítette díszletek közt adták elő a hajdan népszerű darabokat), a Zrínyi imája című darab előadásán. A direktornak nem volt elég statisztája, a drámában pedig sok katona szerepelt, így aztán a helybéli katonaság újoncai pótolták Zrínyi Miklós seregét. Egy ideig zajlott is minden rendben, a katonák jól domborították néma szerepüket. De az alakulatot hirtelen elvezényelték a városkából, és helyette huszárezred érkezett. A direktor nyomban megállapodott a parancs- nokkal, hogy az esti előadáson már a huszárok ugranak be a gyalogosok szerepébe.
Este, a nagy drámai jelenetben, Zrínyi Miklós szerepében és maszkjában a direktor fohászkodott Istenhez: segítse meg kardját és seregét az utolsó, nagy küzdelemben. A színész egyedül volt a színpadon, dörgő hangon imádkozott, panaszolta a török túlerejét. Zengett a fohász, jajdult a könyörgés.
Az őrmester a színfalak mögött várt huszárjaival a jelenésre. Egy ideig szomorúan hallgatta Zrínyi imáját, de az ima olyan szívet tépő volt, hogy a katona túlságosan is átélte szerepét és hangosan bekiáltott a színpadra:
– Zrínyi úr, kérem, ne tessék félni! Itt vagyok én a harminc huszárommal!

Néha hasznos az őszinteség

Parlagi Lajos mesélte, hogy kapta meg annak idején a színházat Nagyváradon:
– Annak idején bizony három-négy másik direktor is megpályázta a váradi színházat. A pályázók persze fűt-fát ígértek, még azt is, hogy Jászai Mari fogja a kórust fújni, és a drámai főszerepeket Csortos Gyula fogja játszani második szereposztásban. Látva, hogy én ezzel nem tudok konkurálni, csak ezt írtam kérvényembe:
„Tisztelettel megpályázom a színházat.”
A városi tanács felhívatott magához.
– Kedves direktor úr, milyen lesz a társulat?
– Köszönöm kérdésüket – feleltem –, minden tagomnak van valami kis hibája.
A tanácsnokok megütődtek:
– Mi az, hogy minden tagnak van egy kis hibája?
– Úgy – feleltem –, hogy ha nem volna valami hibájuk, akkor a Nemzeti Színháznál játszanának és nem Váradon.
A felvilágosítás után egyhangúlag megkaptam a színházat.

Hacacáré

Amikor Budapesten a Király Színház műsorára tűzte Kálmán Imre Cigányprímás című operettjét, mindenki bízott a sikerben. Elsősorban a primadonna, Pálmay Ilka és a Nagyváradról felkerült Nyáray Antal, a címszereplő, aki különben Bécsben is nagy sikerrel több mint százszor eljátszotta ezt a szerepét. Egyedül a szubrett-táncoskomikus páros, azaz Rátkai Márton és Fedák Sári volt elégedetlen, mert szerintük nincs a darabban igazi vérbő, táncos duett. Fedák Sári addig-addig főzte a zeneszerzőt, amíg az ünnepélyes ígéretet tett, hogy valamit feltétlenül kitalál számukra, de bizony az idő telt, a dal meg váratott magára. Ekkor mentette meg a helyzetet Rátkai.
– Imre – mondta Kálmánnak –, én tegnapelőtt Nagyváradon vendégszerepeltem, és este, előadás után beültem a Royal vendéglőbe, ahol egy bihari dzsentri mulatott cigányzene mellett. Egész este csak ezt, kizárólag csak ezt énekelte: Hacaca-hacacáré… Próbálj meg ebből kitalálni valamit!
Kálmánnak tetszett az ötlet, sőt még Harsányi Zsoltnak, a szövegírónak sem volt kifogása ellene. Másnapra aztán megszületett a dal, és 1913 egyik legnagyobb slágere lett. Kálmán ettől kezdve nem is engedte előadatni a művét, ha nincs benne ez a bizonyos Hacacáré – amiért bizony százalék járna annak a bizonyos ismeretlen bihari földbirtokosnak.

A szimfóniától indult el

Kálmán Imre a Tatárjárás című operettjének nagy vígszínházi sikere után találkozott Nagy Endrével. Kálmán mámorosan és boldogan mondta:
– Micsoda siker! Sohse mertem volna hinni!
Nagy Endre szemrehányóan válaszolta:
– Hm! Operett! Emlékezzék csak, Kálmán Imre! Mi lett a szimfóniákkal?
Mert a Zeneakadémián ezt várták tőle tanárai, és erről beszélt Kálmán Imre ifjúkori sétáikon, amikor a lélek millió mérfölddel nyargal a test előtt.
Fölényesen válaszolta:
– Meglesz az is, csak épp taktikát változtattam. Előbb pénzt szerzek, operettekkel, sok pénzt, aztán jöhetnek a szimfóniák!
– Pénzt? Mire?
Kálmán felsóhajtott:
– A pénz jó. Fölszabadítja a főt s a szívet. Ha az ember gazdag, akkor csinálhat csak igazán szimfóniákat!
Évtizedekkel később Nagy Endre Bécsben járt. Látta Kálmán Imrét, aki ott egyike volt a legnagyobb jövedelmű embereknek. Beszélni nem tudott vele, mert Kálmán nagyon el volt foglalva legújabb operettjének színpadi előkészületeivel.

Semmi se drága

Gózon Gyula meséli: Emlékszem, hogy a Royal kávéházban az ott időző színtársulat primadonnáinak tiszteletére nagy mulatozást rendeztek. A hölgyek udvarlója, ismert tenkei földbirtokos, odainti a cigányt:
– Ha szépen húzzátok, reggel majd egy marhára valót kaptok tőlem.
A cigányok húzzák is kivilágos-virradatig. Amikor vége van a mulatságnak, a birtokos belenyúl a zsebébe, kivesz egy pár ökörszarvra való bojtot, és így szól a hajlongó cigánynak:
– Nesztek, a marhára való!

Prédikáció

Az egyetlen nagyváradi, aki eljutott Hollywoodba és karriert is csinált – roppant sikeres londoni színházi kitérővel –, bár nem lett világsztár, Boros (Weinstock) Ferike. Csaknem ötven amerikai filmben játszott kisebb-nagyobb szerepet, olyan sztárok oldalán, mint Ginger Rogers, Cary Grant, Henry Fonda, Ava Gardner, Bob Hope, Merle Oberon. Egyszer a hirtelen jött vihar elől egy közeli templomba menekült, ahol a helyi tiszteletes prédikációját hallgatta a gyülekezet. Olyan gyönyörűen prédikált, hogy bizony sírva fakadt mindenki. Csak Boros Ferike állt egyedül, akinek arcán nem látszott semmiféle meghatódás. A szomszédja nézi, nézi, aztán megszólítja:
– Hát kiskegyed nem sír?
– Nem.
– Osztán miért nem?
– Mert nem vagyok idevalósi.

Furcsa érzés

Bakonyi Károly az egyik legtermékenyebb és legkedvesebb magyar librettista volt. A Nagyváradról elszármazott jogász, aki különben a földművelésügyi minisztériumban dolgozott mint tisztviselő, olyan operettekkel hívta fel magára a figyelmet a kilencszázas évek elején, mint a Bob herceg, a János vitéz és a Tatárjárás. 1913 márciusában egyszerre két premierje is volt Budapesten, ami ugyancsak ritka dolog. Kálmán Imre A kis király című operettjének főpróbáján, egy nappal Huszka Jenő Nemtudomkájának bemutatója után, egy újságíró meg is kérdi tőle:
–  Hogy érzi magát, kedves mester?
Bakonyi végigsimított a homlokán, és így válaszolt:
– Olyan furcsa érzésem van. Képzelje, máma nincs egyetlen premierem se!

Csak csöndesen!

A hajdani Borsszem Jankó munkatársai egyszer hatalmas vacsorát rendeztek, amelyre meghívták Kozma Sándort és Török János főkapitányt is. Az öregúr, akit menten megtettek az est protekorának, pompásan érezte magát. Éjféltájban, mikor a mulatozás már hangosabbá vált, a főkapitány hazament, de Kozma Sándor még ott maradt az asztalfőn, vidám anekdotákat mesélt környezetének és hallgatta a Rácz Pali bandáját.
Egy régi táblabíró-históriát fejezett be éppen az öregúr és szavai nyomán orkánszerű kacagás tört ki, amikor a különszoba ajtaja kinyílt, és egy rendőr lépett be:
– Elég legyen, ténsurak, tizenkét óra mán, és nincs engedély a zenélésre!
– Nem látja, hogy őméltósága a főügyész úr mulat itt?
A rendőr vállat vont:
– Bánom is én, kérem, akárki, ha nincs engedelme, hát ne mulasson!
Az egész társaság rárontott a rendőrre, csak az öregúr kelt föl nyugodtan, és vállára vette felöltőjét:
– A rendőrnek igaza van, fiaim, első a törvény – szólt, és indult az ajtó felé.
De már erre a rendőr is ellágyult, letépte álszakállát, és a bámuló öregúr előtt ott állott Gozsdu Elek alügyész, a kiváló novellista, és kacagva kérte Kozma Sándort:
– Ne menjen még, urambátyám, hiszen csak én vagyok!
– No, öcsém, ha így el nem találtad volna a mihaszna Andrást, hát haragudnék, mert a renddel nem jó tréfálni!

Dirigál az ezredes

Az első világháború éveiben a Hadapródiskolában nagy mulatságot rendezett a tisztikar, s arra meghívták Nagyvárad összes előkelőségeit – a hölgyekkel együtt. Az egyik helyi notabilitás fiatal feleségének az ezredes maga udvarolt nagy hevességgel, és oly tüzesen járta vele a keringőket, hogy hinni sem lehetett, hogy két nappal előbb még rohamra vezette katonáit. Vagy talán éppen azért. Az egyik forduló közben odaszól a szépasszony az ezredeshez:
– Pompás ez a magyar katonazenekar, csak kár, hogy ehhez a kis teremhez képest nagyon erős a hangja.
– Igaza van, nagyságos asszonyom – felelte udvariasan az ezredes. Abbahagyta a táncot, hölgyével karján a zenekar elé állt és harsány hangon adta ki a parancsot: – Ezentúl csak minden második ember fog játszani!

Szakmák, ha találkoznak

Két tiszt 1916-ban találkozik az EMKE kávéház márványasztalánál. Az egyik civilben színész, és szomorúan magyarázza pajtásának:
– Borzasztó ez a háború… Harmadik éve künn vagyok a fronton. Nem játszhatom. Te el sem tudod képzelni, mi az, ha egy színész évekre elszakad a színpadtól…
A másik nem szólt semmit, csak bólogatott.
– Te mi vagy civilben? – kérdezte a színész hadnagy.
– Hivatásos katona vagyok… – volt a válasz.
A színész hadnagy szomorúan legyintett.
– Aktív vagy… könnyű neked, most szezonod van!

Történelmi hős

A pályakezdő Ihász Aladár a pesti színiakadémia elvégzése után Janovics Jenőnél tanulta a szakmát. Rendszerint ifjú drámai hősöket alakított. Így nem csoda, hogy az egyik helyi szerző darabjában rábízták Lajos király szerepét. A premieren részt vett egy magas rangú osztrák–magyar herceg is.
Másnap a helyi lapban a következő bírálat jelent meg: „Mikor az előkelő vendég meglátta a fiatalembert a király szerepében ágálni, így kiáltott fel:
– Istenem, engem is így fognak tönkretenni négyszáz év múlva?!”