Tigrisezés
Dalnoky Viktor

Kolozsvári bohém körökben kedvenc játék volt a „tigris-csinálás”. Nevezetesebb vacsorák alkalmával, mikor alkohol csiszolta jókedvükben a legtöbben már „édes egykomámnak” és „drága, szerelmetes cimborámnak” titulálták még azt a kollégát is, aki nemrég eljátszotta előlük az óhajtott szerepet, s akit pár órával azelőtt még egy kanál vízben megfojtottak volna, valamelyik tréfacsináló egy előre preparált, bekormozott fenekű porcelántányér aljáról ujjaival sötét csíkokat húzott a kiszemelt áldozat arcára, aki persze mit sem sejtett erről a nagy ölelkezés közben. Janovics Jenő, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója is gyönyörködve tigrisezte végig elázott ifjú tagjait ilyen alkalmakkor. Csak két fiatal művészét nem tudta sohasem beugratni: Ihász Aladárt, a váradi színház későbbi híres tragikus hősét és rendezőjét, no meg Gálosi Zolit. Ezek olyan óvatosan dribliztek, hárítottak és védtek a fehér asztal mellett, akár a zöld gyepen vasárnap délelőttönként az Újságírók–Színészek barátságos meccsein. A két vidám, furfangos fickó gyakran megjátszotta a részeget, és mikor „Janó” már biztosra véve a sikert, a kormos tányérfenékhez fente ujjait, főnökük szeme közé nevettek:
– Bocsánat, dirikém, majd legközelebb!
Rettentően bosszantotta a sorozatos kudarc Janovicsot, s egy szép napon előfogta Ihászt:
– Nézze, Ali, beösmerem, hogy nem bírok magával és Zolival sem. De maga talán megpróbálhatná vele.
– Hm. Nehéz lesz. Óvatos a gyerek.
Janovics egy jó vacsorát és egy kitűnő szerepet ígért siker esetére.
– És száz korona előleget – tette hozzá a reális Ali.
A diri pedig ugyanezt a párbeszédet folytatta le másnap Gálosival. Pár hét múlva következett el a nyílt összecsapás. A két elővigyázatos anti-tigrisbajnokot persze preparálni kellett. Janovics mindkettőnek előlegezte a pompás vacsorát, és – bár egyikük sem volt ivós – a mélysárga tokaji s a jégbe hűtött Moet et Chandon megtette a hatását. A két fiú cinkos pillantással mosolygott a direktorra. Tíz perc múlva Ihász is, Gálosi is már nem is tigris, hanem kéményseprő ábrázattal röhögött egymásra. És az egész ünneplő banda hahotázva, díszmenetben kísérte el a két „győztest” a főtéren át. A korzó tele volt sétáló emberekkel. Bámulva, nevetve szemlélték a két fekete képű, kissé támolygó színészt. Mind a kettő boldog és büszke volt, hiszen a másik lett a tigris! Lakásuk elé érve, Janovics megállította őket.
– Na, fiúk, itthon vannak. Gratulálok!
Kinyújtott kezébe egyszerre akart belecsapni a két „győztes”.
– Hohó – szólt Janovics, zsebtükröt villantva a két elképedt szerecsen felé. – Nincs győztes, csak vesztes. Tehát se előleg, se szerep…
De másnap a színház pénztáránál mindkettőjüket ott várta a kiutalt 100–100 korona a conto. A szereposztó pedig vigyorogva nyújtotta át a legközelebbi vígjáték két vezető szerepét a megvigasztalódott tigriseknek.

A névtelen jóakaró

„Kedves művész úr! – olvasta a »Névtelen jóakarója« aláírású levelet Ihász Aladár, a Luxemburg grófja egyik nagy sikerű, hajdani előadása után. – Ön csakugyan azt hiszi, hogy a lépcső-duettet azért ismételteti meg négyszer-ötször a közönség, mert az éneket és a táncot bravúrosan adják elő? Holott csupán a Berky Lili szövegét értjük. Amit Ön énekel, azt negyedszerre, sőt ötödszörre is alig-alig kapiskáljuk.”

Bözsi

A mi Bözsink – mesélte Emőd Tamás –, jóképű böszörményi lány, beleszeretett egy falujabeli amerikás magyarba, aki hazajött. Amikor már eljegyezkedett vele, megkérdeztem:
– Mondd, te Bözsi, osztán mi tetszett meg rajta?
A lány sugárzó képpel válaszolt:
– Hát az, hogy olyan igazi úr. Zsebkendője van. Belepökint, aztán visszateszi a zsebibe!

A ravasz Nyáray

Csucsán Nyáray Antal, a későbbi operettcsillag és színész kollégája, Füredi Károly együtt hordta ki a színlapot. A felirat az a bizonyos híres búcsúztató volt: „Se pénz, se posztó, búcsúzik a színlaposztó.” Tóni öles csizmát viselt ekkor, úgy festett, mint egy valódi garabonciás, malaclopó köpenye is ezt a hatást keltette. Ő zsebelte be a pénzt, de ne higgyék, hogy nemesebb pénzdarabok vándoroltak az utolsó bohém zsebébe. Hanem garasok, piculák. Nyáray viszont akkor is pénzszűkében volt, s a pénz felét minden esetben a bal zsebébe csúsztatta. A pénz másik felét viszont a jobb oldali zsebébe süllyesztette el.
Alig telt el a színlaposztás közben félórányi idő, Füredi észrevette, hogy Nyáray görnyedten vánszorog. Valósággal sántikált a komédiás. Füredi nem szólt, csak gúnyosan mosolygott.
Amikor véget ért a színlaposztás, letelepedtek a kocsmában, elszámoltak. Nyáray Tóni a jobb zsebéből kiguberálta az összeget. Huszonhat korona volt. Füredi azon nyomban megszorozta és rávágta:
– Ötvenkét korona, Tónikám!
Nyáray tiltakozott:
– Huszonhat korona, számold meg.
Füredi – nem hiába lett később dali igazgató – jól számolt, és makacsul ismételte:
– Ötvenkét korona, mondottam már.
Nyáray esküdözött, Füredi viszont meglepő javaslattal rukkolt elő. Azazhogy nem is javaslat volt ez, inkább parancs:
– Húzd le, komám, a csizmádat!
Nyáray kénytelen-kelletlen lehúzta a csizmáját, s közben bánatosan dünnyögte:
– Nahát, te még nálam is nagyobb gazember vagy!
A bal csizmából előkerült pontosan a másik huszonhat korona. Nyáray bal zsebe lyukas volt, és a fele pénz a zsebből, a színész előre elgondolt, ravasz terve szerint, mindig a csizmába vándorolt. De Füredi már ismerte a szisztémát. Tóni ugyanis mindig így kért kölcsön:
– Lyukas a bal zsebem, komám, ott tartom a pénzt.

Alkalmi énekóra

Dalnoky Viktor, a világhírű magyar operaénekes, Mozart, Delibes, Puccini, Richard Strauss, Thomas, Erkel és sok nagy muzsikus tolmácsolója, aki különben civilben fogorvos is volt, Nagyváradon született, és ha tehette, szívesen kereste fel ottani ismerőseit, barátait. 1943-ban a Rigolettóban vendégszerepelt nálunk, és ekkor találkozott a hitközség kántorával, aki nagy örömmel invitálta:
– Hallottam, hogy jön, kedves művész úr, énekeljen valamit nekem!
Dalnoky erre rázendített Luna gróf áriájára Verdi operájából.
– Nagyon szép – szólt a buzgó kántor –, de bizony még sokat kell tanulnia. Ajánlom önnek, hogy vegyen nálam énekórákat!

Puccini ígérete

„Három esztendővel ezelőtt Viareggióban nyaraltam – emlékezett vissza Dalnoky Viktor –, akkor élte Giacomo Puccini élete utolsó nyarát. Jól ismertem a mestert, gyakran voltam nála, sőt csaknem minden este együtt voltunk az ottani kaszinóban. Akkoriban Lábass Juci (a Király Színház fiatalon elhunyt színésznője) is Viareggióban nyaralt, és bemutattam a primadonnát a világhírű olasz zeneszerzőnek. A mesterrel sokat beszélgettem. A Turandotról volt szó, és bizonyos melankóliával jegyezte meg, hogy nem fogja tudni befejezni.
– Belenyugodnék – szólt Puccini –, ha tudnám, hogy lesz ember, aki befejezze.
– Hisz vannak kiváló olasz zeneszerzők! – mondtam.
– Dehogy – szólt Puccini –, nincsenek olasz zeneszerzők. Ha valaki olasz és zenét szerez, az még nem jelenti azt, hogy olasz zene az. Olasz volt Verdi, és olasz vagyok én és még egy kevesen. Egy ember van, aki befejezhetné a Turandotot, ha esetleg én nem tudnám befejezni, az Riccitelli.
Bevallom, ezt a nevet addig sohasem hallottam, és mikor Lábass Jucival találkoztunk a korzón, azt kérdeztem tőle, hogy szereti-e a ricsetet?
– Miért? – kérdezte Juci.
– Mert Puccini említett egy nevet, ami csak úgy jut eszembe, ha a ricsetre gondolok. Ha este találkozunk vele és én elfelejteném a Riccitelli nevet, te csak mondd azt, hogy ricset. Akkor majd eszembe jut. 
Este találkoztunk is Puccinival.
– Azt hallom, hogy ez a szép hölgy is énekesnő – mondta Puccini. – Lássa, ilyennek gondolom én a Turandot alakítóját. Az arca, a termete, a szeme is ilyen. Nem énekelhetné el Lábass kisasszony a Turandot címszerepét Budapesten?
– Attól függ, milyen a szerep? – kérdeztem Puccinitól. – Olyan, mint a Tosca és a Pillangókisasszony?
– Olyan, mint a kettő együtt.
– Akkor talán elénekelhetné, de egy feltétel alatt.
– Nos?
– Ha a mester operettet ír a Turandotból.
Ekkor Puccini azt mondotta Lábass Jucinak, hogy jöjjön el hozzá, szeretné meghallgatni az énekét. A mester közölte velem, hogy szeretne Lábass Juci számára egyfelvonásos operát vagy egy dalt komponálni. Lábass Juci boldog volt. S akkor beteg lett Puccini, és sohasem tudta ígéretét beváltani…”