Nagy Endre elindul

Nagy Endre elindul

Talán nem érdektelen, ha elmeséljük önöknek, hogyan csöppent bele a magyar kabaré atyja: Nagy Endre a konferálásba és ezzel a kabaré-csinálásba. Hogyan lett belőle az, aminek Ady nevezte: a magyar parlament. 1907 elején állott ki először kabaré-dobogóra Nagy Endre. Az történt ugyanis, hogy az első magyar irodalmi kabaré, a Bonbonnière igazgatója, a literátus igényű színész-ifjú: Kondor Ernő a színvonal emelésére esténként novellákat akart felolvastatni a műsorban egy-egy íróval. A próba-produkcióra a kedvelt fiatal írót, Nagy Endrét szemelte ki, és húsz kemény koronákat ajánlott fel neki a szereplésért. Az író krónikus pénzhiánya legyűrte a fanyalgást és a lámpalázt. A műsor dereka táján, szmokingba bújva, megjelent a Bonbonnière helyiségében, de a vacsorázó, pezsgőző közönség előtt bátorsága elszállott. Minden összefutott a szeme előtt, a cigarettafüst kavargásából egyetlen arc bontakozott ki előtte, egy borotvált, monoklis fiatalemberé, aki valami éjszakai pillangóval üldögélt éppen szemben vele, az ernyős lámpával megvilágított vacsoraasztalkánál. Nagy Endre kábultan nyúlt a zsebébe, előkaparta novellája kéziratát, leült a törpe színpad fölolvasó-asztalához, és halált megvető elszántsággal olvasni kezdett. Az első mondat végére se jutott még, mikor a monoklis fiatalember hatalmasat ásított: „Oá, oá!!” A durva, elutasító hangra a közönség harsányan nevetni kezdett. A ficsúrt felvillanyozta a váratlan siker, és elégülten nézett körül.
Nagy Endrének torkán akadt a szó, arcába felszökött a vér. Ha az égből pottyant különjövedelmet nem táblázta volna be előre egy finom családi vacsorára, felugrik, és kirohan a színpadról. Így azonban megalázva, megszégyenítve, újra hozzáfogott a felolvasáshoz. De az első szavaknál ismét felbömbölt az „oá”. A monoklis most már utazott a hatásra, és nem eredménytelenül. A zsúfolt nézőtér tombolt.
Nagy Endre lángoló arccal pattant fel a helyéről, és szilaj dühvel a színpad rámpájánál termett. Szemét a monoklisra szegezte, és egyenesen belemondta a képébe:
– Hát jó, ma elhagyom a novellát. Helyette egy kis mesét mondok el a vadszamárról. – A monoklis gavallér újabb oázással próbálta átvenni a szólamot, de ezúttal nem sikerült. A publikum a vadszamár történetét akarta hallani. A mese magvát a szorító véletlen juttatta az író eszébe. – Egy királynak – így kezdte Nagy Endre – az volt a büszkesége, hogy övé a világ legtökéletesebb állatkertje. Ám egy német tudós figyelmeztette, hogy az állatkertből hiányzik a vadszamár. A király fejvesztés terhe mellett ráparancsolt tanácsosaira, hogy huszonnégy óra alatt teremtsenek elő egy vadszamarat. A trón körül ténfergő emberek kétségbeesve törték a fejüket, hogy honnan szerezzenek ilyen rövid idő alatt vadszamarat. Egy udvari bölcs mentette meg a helyzetet: „Én tudok egy módszert, amivel huszonnégy óra alatt teljesen kifejlett vadszamarat lehet előállítani. Vegyenek egy szelíd szamarat, öltöztessék szmokingba, és ültessék a kabaréban a hatkoronás helyre. Ott majd megvadul.”
Oázhatott most már a monoklis vendég, a közönség lehurrogta: „Ordít megint a vadszamár!” Nagy Endrének elsöprő sikere volt.
Sorsa meg volt pecsételve. Megszületett a konferanszié.

Előleg

A régi és az új irodalom képviselőinek furcsa összezördülése zajlott le a múlt század elején, egy hétköznap délelőtt a hajdan híres képes hetilap: a Vasárnapi Újság szerkesztőségében.
Az ifjú Nagy Endre, író, publicista, a későbbi nevezetes konferanszié, a kor élő újságja, Ady Endre baráti címzésével: „a magyar parlament”, nagyon pénztelen helyzetében előlegért baktatott fel a Vasárnapi Újsághoz. Az akció nem maradt eredménytelen. Nagy Endre érvei – fiatal házas volt, a felesége kisbabát várt – megindították a szigorú kiadóhivatali igazgató, Gárdos úr szívét, s két perc alatt kiállította, aláírta a jelentős summáról, száz koronáról szóló utalványt.
A harmadik percben azonban egy alacsony, nyírott fehér szakállú öreg uracska lépett a szobába. Nagy Endre rögtön meg- ismerte: a kérlelhetetlen kritikus, az irodalmi etika szigorú őre: Gyulai Pál volt, a Vasárnapi Újság kiadójának, a Franklin Társulat igazgatóságának tagja. „Harcos Gyulai Pál”, ahogy Ady nem sokkal később búcsúztató versében nevezte, inkább csak tiszteletbeli igazgatónak számított, de ha már belátogatott a Vasárnapi Újsághoz, megkérdezte, hogy miért kapja fiatal írótársa a szép összegről szóló utalványt.
–  Előlegbe – mondotta Gárdos –, és „vitéz kis úr, Gyulai Pál úr” paprikapiros lett a hirtelen indulattól.
– Előleg? – kiáltotta felháborodottan, s igazgatói hatalmánál fogva letiltotta a kiutalást. – Nincs előleg! Tessék dolgozni! – mutatott Nagy Endrére, akinek ebben a pillanatban minden vér az agyába szaladt.
A gyors öröm és a hirtelen csapás váltakozása olyan viharos volt, hogy a fiatal író – mai szóval élve: „kiborult.
    – Oktondi vénember! – ordított rá kétségbeesetten Gyulai Pálra. – Mit üti bele az orrát a más dolgába! Tönkreteszi az életemet. Szégyellje magát!
Koppanás hallatszott. Gyulai Pál kiejtette szájából a csibukot. Utána percnyi csend. Aztán az öregúr lehajolt a pipájáért, felvette, körülményesen megtörölte, s csendesen odaszólt Gárdos igazgatónak:
– Utalja mégiscsak ki azt a száz koronát, Gárdos…
Néhány nap múlva pedig, amikor Nagy Endre kézirattal jelent meg a Vasárnapi Újságnál, Gárdos igazgató félrehívta.
– Tudja, mit mondott magáról az igazgató úr? – súgta a fülébe. – Azt mondta, hogy régen találkozott ilyen nyílt modorú, rokonszenves fiatalemberrel, mint maga.

A lehetetlen kérés

Egyszer Hieronymi fogadta Nagy Endrét. Az egykori hatalmas kereskedelemügyi miniszter az audiencia végén megkérdezte az írótól, hogy nincs-e valami kívánsága. Nagy Endre mosolyogva válaszolt:
– Attól félek, kegyelmes uram, hogy az én kívánságomat nem fogod teljesíteni. Nekem ugyanis az a kívánságom, hogy légy szíves megbukni, mert nekem a kabaréban jobb üzlet volt a Kossuth Ferenc.  

Információ

Nagy Endre meséli amerikai útjáról:
– A hajón odajön hozzám a steward és udvariasan megkérdi:
– A kabinba hozzam a reggelit?
– Minek? – feleltem. – Öntse mindjárt a tengerbe, így mind a ketten megspórolunk egy csomó fáradságot.  

„Így irtok én”

Dietrichstein, a hirdetéseiről ismert ciánozó ötven koronát ígért Karinthy Frigyesnek, ha kieszel számára valami elmés reklámot. Akkor született meg az első sláger: „Shakespeare drámát – Dietrichstein poloskát irt”. Aztán jött a második – mondhatnám,  klasszikus – reklám: „Dietrichstein: így irtok én!” Nos, ez az úr mindennapi vendége volt a New York kávéháznak. Egy szép őszi na-pon szerencséje volt: megszólította Nagy Endre. Érdeklődött, mennyibe kerülne lakásának ciánozása.
– Önnek semmibe. Boldogan vállalom ingyen.
– Ingyen nem fogadom el – mondta Nagy Endre.
– Hát jó –  felelte Dietrichstein –, akkor lenne egy méltányos ajánlatom. Én kiciánozom a lakást, és ellenérték fejében legyünk pertu! A perfid ajánlat még a meglepő fordulatokhoz szokott konferansziét is gondolkodóba ejtette.
– Hát ezen még gondolkozom – mondta savanyú mosollyal.
Elmúlt egy hét, de Nagy Endre nem nyilatkozott, Dietrichstein végül is nem bírta tovább:
– Mit határozott, direktor úr?
– Oh, már nem aktuális. Már ciánozott nálam a Kónya. (Ez volt Dietrichstein legismertebb ellenlábasa.)
A ciánozás nagymestere elsápadt:
– Nem értem. Én ingyen akartam megcsinálni, és ön mégis a konkurenciánál dolgoztat drága pénzért.
– Téved. Pontosan úgy állapodtam meg vele, mint magával.
– És miért, uram, miért?
– Mert Kónyával félévenként egyszer találkozom, magával meg minden nap.

„Hulló falevél”

Sok zeneszerző merít innen is, onnan is. A derék Zerkovitz Bélát, a pesti utca derék és melegszívű dalosát például – nem is alapos indokkal – Lopkovitznak csúfolták. Most, amikor hanglemezeken, rádióban, sanzonesteken, no meg a színházakban egyre sűrűbben hangzanak fel a régi Zerkovitz-slágerek, valahogy úgy tűnik, hogy annak idején egy kicsit eltékozoltuk ezt az áldott tehetségű nagyvárosi trubadúrt. Egy kicsit nagyon is elhittük a „Lopkovitz”-ot, és nem eléggé figyeltünk friss eredetiségére. Nagy Endre tanú rá, hogy ez mennyire így volt.
Mikor Nagy Endre 1913-ban átadta a kisszínházat Medgyaszay Vilmának, elköltözött Franciaországba. A Párizs környéki Enghienben telepedett le, és az ódon francia kisváros többi lakójával együtt szorgalmasan eljárt a tóparti pavilon teraszára, ahol abszintot szürcsölgetve hallgatta a szimfonikus zenekar játékát. Mindjárt az első délután ismerős dallamra neszelt fel – írja párizsi visszaemlékezéseiben. A szimfonikus zenekar szélesen hömpölygő zúgásában Zerkovitz Béla Hulló falevél című dalának dallamai bujkáltak, nem is bujkáltak, hanem szemérmetlen magamutogatással tárulkoztak ki. A Hulló falevél, amely suttogva beszélt, abban az időben a legelterjedtebb hazai sláger volt. Nagy Endrének, mint minden pesti szakmájabelinek, már a könyökén jött ki. Tévedés kizárva.
Az író-konferansziéban felágaskodott a riporter-paripa. Most kiderül, hogy honnan „szerezte” Zerkovitz a híres nótát. Gyorsan, gyorsan, egy műsort, hadd tudjuk meg az igazat! Hamarosan kezében volt a nyomtatott műsor, és mint a kártyás az adut, lassan guberálta ki a keresett műsorszámot. Bizet és Saint-Saëns közé ékelve találta meg, és a teljes címe így állott lenyomtatva a francia szimfonikus zenekar műsorán: „B. Zerkovitz: Feuilles mourantes”. (Hulló falevél)…
Amit odahaza cafattá koptatott az utca, sóhajtott fel Nagy Endre, azt itt a zeneművészet áhítatos alkotásai közé illesztette a párizsi szimfonikus zenekar… Az író nagyon szégyellte magát, és vezeklésül azon nyomban egy anzikszot írt Zerkovitznak.

Ebéd hármasban

Gárdonyi Géza majd minden pesti útja alkalmával felkereste régi barátját, Bródy Sándort.
– Ma hármasban ebédelünk – mondotta egyszer Bródy. – Velünk jön Nagy Endre is, elballagunk egy finom vendéglőbe, és én állítom össze a menüt.
Gárdonyi bizony húzódozott, mert finoman szólva szeretett takarékoskodni a pénzzel, a gyomrát is féltette. De Bródy megnyugtatta: egyszerű ebéd lesz, csak egy fogás, a költségén pedig hárman megosztoznak.
Nagy Endre és Gárdonyi leültek az asztalhoz. Bródy kivonult a konyhába, hogy személyesen dirigálja a szakácsot. Jó félóráig tevékenykedett odakint, s Gárdonyi aggódva nézett már a konyha felé. Végre megjelenik Bródy, nyomában a pincér, hatalmas deszkatálon hozta a roston sült pecsenyék hegyét, körülötte ingerlő gomba, spárga, karfiol, paradicsom, uborka, burgonya, bab, borsó dombja, s mi szem-szájnak ingere… Ezenkívül valóban nem volt más, csak őszibarackbólé, pezsgőcskéből és finom vörösborból, kávé és egy üveg Veuve Clicquot, továbbá egy-egy halvány szőke Havanna szivar.
Fizetésnél szépen háromfelé osztották a számla összegét, jutott egy főre tíz korona. Ami már akkor sem volt túl nagy pénz…
– No, édes Görém, ízlett az ebéd? – kérdezte Bródy.
Gárdonyi – emlékezett később egyik írásában Nagy Endre – akkorát sóhajtott, hogy majd elfújta a másik kettőt.
– Ízlett, Sándorkám, de ezentúl majd külön ebédelünk.

A szubrett és a pezsgő

Ez is színházi történet, mindenki esküszik rá, hogy megesett, de érthető okokból a szereplők nevét fedje a jótékony feledés! A színház operett-tagozata hosszabb turnéra utazott, minden este más-más városban lépett fel, és mindenütt más-más helyi zenekar látta el a kíséretet. Az első este, előadás után bekopogtatnak a bájos, szőke szubrett ajtaján. Csinos fiatalember lép be:
– Kisasszony, a helyi tűzoltózenekar fúvósa vagyok! Egyike azoknak, akit az a megtiszteltetés ért, hogy önt kísérhessék, sajnos csak egyetlen estén. Fogadja el ezt az üveg pezsgőt…
A meghatódott művésznő megköszöni a látogató kedvességét, s arról faggatózik, ugyan hogy találta ki, hogy neki a pezsgő a kedvence? … Aztán koccintgattak, s mivel a leányzó nagyon hálásnak mutatkozott, együtt töltötték az éjszakát.
Másnap a szomszéd városban vendégszerepeltek, ahol az előadás után ismét kopogtattak a szép szubrett hotelszobájának ajtaján.
– Kisasszony, a helyi műkedvelők zenekarának fúvósa vagyok, s nem is tudom kifejezni, milyen öröm volt önt kísérnem hangszeremen. Ezzel a csekélységgel szeretném hálám kifejezni! – és átnyújt egy üveg pezsgőt.
A hölgy kissé meglepődve veszi át az ajándékot. Aztán szó szót követ, és a fiatalember csakhamar eléri célját… És aztán így ment ez az egész turné alatt. Minden városban akadt egy hangszeres, aki tudta, mi a kedvenc itala a művésznőnek, mivel lehet legkönnyebben levenni a lábáról. És mivel illemtudó volt a kisasszony, minden ajándékot azonos hévvel viszonzott. A turné utolsó napján, amikor a dolog már huszadszor ismétlődött, a szubrett kissé indiszponáltan fordult a belépő ifjú muzsikushoz:
– Természetesen maga is fúvós a zenekarban?
– I… igen – dadogta a fiú.
– És persze maga is pezsgőt hozott nekem?
– I… igen.
– És ugyan miért hozott éppen pezsgőt?
– Nos… mert odaírta valaki a partitúrára, amit az ön rendezője nyomott a kezembe: Ha szeretnél eltölteni egy tüzes éjszakát – vigyél egy üveg pezsgőt a szubrettnek.

Sicu és Dietrich

Hollywoodban tett látogatása alkalmával Major Henrik rajzsorozatot készített a leghíresebb filmcsillagokról. Így került plajbászvégre Marlene Dietrich is.
A Kék angyal szép lábú sztárja ekkor már túl volt első ifjúságán. Major skiccei néha még a férfi modelleket is felpaprikázták, nem csoda, hogy Marlene Dietrich bosszúsan csapta le a csöppet sem hízelgő karikatúrát.
– Évtizedekkel öregebbnek látszom rajta, mint amennyi vagyok – sziszegte sértődötten. – Az Ön eljárása lovagiatlan, a rajza pedig előnytelen!
– Nem hinném, asszonyom – védte ki a vágást ügyesen „Sicu” –, ellenkezőleg, megvan az az előnye, hogy még húsz év múlva is hasonlítani fog Önre…

Modern stílus

A harmincas években egy végképpen lecsúszott kis vidéki színigazgató, aki – adósságainak részbeni fedezése miatt – már egész felszerelését eladta vagy elzálogosította, találkozott a helyi lap színireferensével.
– Tudja, kérem, szerkesztő úr – mondta –, én már annyira modern vagyok, mint Hevesi, aki Pesten a Nemzetiben díszletek nélkül adta elő a Hamletet. Sőt olvasom, hogy Londonban ugyanezt a drámát mai, civil ruhában játsszák, szintén teljes megértéssel, nagy tetszés mellett. Nos, hát én is itt, Nagyszalontán.
– Kérem, direktor úr, ne is folytassa! Ön itt már tovább is ment. Ön itt Budapestet, Londont, sőt magát Shakespeare-t is túlszárnyalta.
– Hogyhogy? – dadogta boldogan a dali diri.
– Úgy, hogy nemcsak díszletei és kosztümjei, de színészei sincsenek.

„Tele van a város akácfavirággal…”

A magyarnóta-rajongók csak hálával gondolhatnak arra a szigorú és mogorva tábornokra, aki Fráter Lorándot Szamosújvárra helyezte. A katonai fegyelmet nehezen tűrő fiatalembernek nem ez volt az első büntetése, nem is csoda, hogy nem vette nagyon a szívére…
Egy kora tavaszi délután történt, hogy a nótaszerző elmerengve sétálgatott a város főterén, amikor az egyik nyílt ablakból könyv hullott a lába elé. Udvariasan lehajolt érte, és már éppen át akarta adni tulajdonosának, egy megszeppent kislánynak, amikor szeme megakadt a címlapon. Szabolcska Mihály  legújabb verskötete volt. Most már kíváncsian lapozgatott benne, miközben az egyik versnél egy pillanatra megállt. Már a címe is felkeltette az érdeklődését: Tele van a város akácfavirággal… Gyorsan átfutotta a négy rövid versszakot, s mi tagadás, nagyon megtetszett neki. A szemközti cukrászdában azonnal lemásolta a verset, majd a könyvet egy kis édesség kíséretében visszaadta a kislánynak. Amint hazaért, a hegedűjén pengette, majd többször eljátszotta az útközben született melódiát. Másnap este meg is tartották a „nóta-keresztelőt”. Hogy akkor hányszor játszották el az új nótát, arról hallgat a krónika. Csupán annyit jegyeztek fel, hogy a társaság tagjai másnap hajnaltájban igen jó hangulatban váltak el egymástól, és a magyarnóta-termés egy szép Fráter-dallal gazdagodott.

A legmagyarabb film

Bíró Lajos, az egykori váradi újságíró, Ady barátja óriási nemzetközi karriert futott be, hiszen darabjait világszerte játszották, forgatókönyveiért pedig versengtek a hollywoodi stúdiók. Egyszer a negyvenes évek elején megkérdezték tőle, szerinte melyik magyar film a legjobb.
Bíró habozás nélkül válaszolt:
– A bagdadi tolvaj!
És már sorolta is a meglepett hírlapírónak: Főrendező: Korda Sándor. Rendező: Korda Zoltán. Díszlettervező: Korda Vince. Filmre írta: Bíró Lajos. Kosztümtervek: Vértes Marcell. Zeneszerző: Rózsa Miklós. Operatőr: Máthé Rudolf. Producer: Pallós István. Ennyi név csak elég bizonyságul?