A bejgli

Népség – katonaság

Egyszer csak az egyetemen elfog egy hatodéves ősbölcsész, hogy volna-e bátorságom a Nemzeti Színházban statisztálni esti egy korona föllépti díj mellett? Nagyot ugrottam örömömben, és attól fogva jó ideig én voltam a legzajosabb tömeg a Coriolanusban, a leglázongóbb nép a Monna Vannában és a legrongyosabb nadrágtalan Az ember tragédiájában. Gyönyörű esték voltak, fiatalság, művészet, Márkus Emília, akit imádtam, Jászai Mari, akitől féltem, és Z. Molnár László, aki a sereghajtónk volt. Elég rendes társaság verődött össze az egyetemről, Oláh Gábor, Gyökössy Endre költőtársaim vélem együtt robogtak balfenéken, vasakat pengetve Maeterlinck művében a kivilágított Pisa falai alatt, mint „hatszáz apulai bivaly”. Lendvay Márton szobra alatt hallgattuk Újházi Ede sziporkázását és Pethes Imre beszédes némaságát, amikor hírnök jött és lihegve szólt, hogy ég az Erzsébet körút. Egészen egyszerűen csak ennyit jelentett. Én, ahogy voltam, rohantam végig a Rákóczi úton. Egyszerre elfog egy ijedt anyóka és azt mondja nekem: „Biztos úr, hová szalad?” Hirtelen végignézek magamon. Az egyenruha volt rajtam, amelyben Az ember tragédiája londoni vásárában az elítéltet a színpadon átkísérem. Mire az ország legelső műintézetébe visszaértem, lekéstem a nagy jelenést. Az elítéltet nélkülem vitték a vesztőhelyre. Engem pedig azonnali hatállyal elbocsátottak. Pedig a Nemzeti Színház örökös tagja szerettem volna lenni. Most kénytelen leszek drámát írni neki, hogy megint színre kerülhessek!
(Juhász Gyula)

A sietős Rózsahegyi

Egy hétköznap délelőtt Rózsahegyi nagyon türelmetlen volt a próbán.
– Gyorsan díszítsenek, a mindenit! – hajtotta a díszítőket. – Ne húzzuk az időt! Az ember délután játszik, este játszik, ideje sincs, hogy éljen…
A direktor ott állt a közelben. Hallotta Rózsahegyi kifakadását és zavarba jött.
– Mi van ma…? Ünnep? Nem. És mégis délutáni előadás? Te, Rózsi – lépett oda a színészhez –, mit játszol te ma délután?
Rózsahegyi megrántotta a vállát:
– Alsóst, ferblit, tarokkot, ahogy jön…

Micsoda különbség!

Rózsahegyi Kálmán bejárta az egész országot. Szinte egész életében, fiatal színész korától késő öregségéig, amíg fizikai ereje csak engedte, szüntelenül úton volt. Kellett neki a dicsőség, az országos népszerűség, amit csak személyes jelenlétével tudott igazán megteremteni. Egyszer régen, valamikor a tízes évek derekán, egy kis bihari vasútállomáson éppen a pesti vonatra várakozott, amikor fültanúja lehetett a következő beszélgetésnek.
Két parasztember állt a háta mögött.
– Nini – mondta egyikük –, ez itt egy színész!
– Nem színész – igazította ki a másik –, csak komédiás.
– Színész vagy komédiás, nem mindegy az?!
– Fenéket mindegy – magyarázta amaz –, hát nem tudod, hogy a komédiás kardot nyel? A színész meg csókolózni tanítja az urakat.

Praktikus

Erdélyi Miklóst, a nagyváradi színház igazgatóját állandóan felkeresi egy fiatalember, a titkos drámaírók szektájából, és újabb és újabb drámákat hoz neki elolvasásra.
– Kérem, mester – mondja az önfeláldozó ifjú –, amit nem talál jónak, nyugodtan dobja a tűzbe!
A direktor nézi-nézi az újabb kéziratcsomót, és így szól:
– Mondja, kérem, nem tudná a drámáit fára vagy esetleg szénre írni?

Az első színész a volán mellett

Ha Fedák Sári volt az első színésznő, aki gépkocsi volánjához ült, akkor ne hallgassuk el, hogy az első vidéki színész, aki ugyancsak ennek a szenvedélynek hódolt, az Kabos Gyula volt. Amikor a váradi Szigligeti színházhoz szerződött 1910-ben, már megszállottja volt a motornak, a száguldásnak, de persze akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy kocsira teljen egy kezdő fiatal színésznek. Kabost egészen rabul ejtette a technika, és minden alkalmat megragadott arra, hogy vezető-tudását megalapozza. Mint mindenütt, a század elején még nagyon autóellenes volt a hangulat, és ez alól „a Körös-parti Párizs” sem volt kivétel, ahol arról írt a Nagyváradi Napló akkoriban, hogy „akinek kedves az élete, hovatovább kénytelen lesz elkerülni a Rákóczi utat… Ezeket a gépkormány-kerekeket igen gyakran hozzá nem értők vezetik, holott ehhez hatósági engedély kell”. Így inti az olvasót a jóindulatú riporter. Aligha ennek tulajdonítható, hogy Kabos Gyula, amikor már úgy érezte, mindent tud az autóról, fogta magát és egy kölcsönkocsin átfuvarozott Debrecenbe, hogy letegye az esedékes sofőrvizsgát. Erről ezt olvashattuk:
„Debrecenben tegnap sofőrvizsga volt. Egyszerű szerelőmunkások és elegáns urak szereztek autóvezetői igazolványt. A vizsga javában folyik, amikor veszett és ijesztő tülköléssel robog a bizottság felé egy poros, szürke automobil. Az utasa lihegve ugrott ki a párnák közül.
– Kérem, sofőrvizsgát akarok tenni!… Kabos Gyula vagyok… Nagyvárad… Szigligeti színház…
– Ilyen sürgősen, azonnal parancsolja?
– Okvetlen. Koszt vasz koszt. Csak egy kikötésem van. A tökéletes diszkréció. Senkinek sem szabad megtudnia!
– Tán valamilyen versenyre készül az úr?
– No, nem. Trükk, kérem, trükk. Lesz egy csodálatos trükköm a színpadon. De pszt! Egy kukkot se róla!
– Hát jó!
Kezdődik a vizsga. Előbb a gyakorlati része. Hisz ez a Kabos egy sofőrzseni! Valami észbontó pompájú biztonsággal hajtotta a gépet a kőrakásoknak és a hidak karfájának. Gyönyörű volt!
Következett a vizsga elméleti anyaga! Nehéz ügy… Miután a bizottság tagjai a feleleteken halálos pukkadásig kimulatták magukat, kiállították Kabos sofőrigazolványát…”
A titok persze nem sokáig maradt titok. Kabos ugyanis az autót szerette volna nem a színpadon, hanem abban a filmben felhasználni, amelyiket összeguberált pénzből kezdett forgatni a Bémer téren barátja, Gózon Gyula közreműködésével. Hogy az 1912-es Szoknyahősökben valóban volt-e szerepe a gépkocsinak, bajos lenne megtudni, hiszen a filmet, amióta a váradi Vigadóban levetítették, senki sem látta, teljesen nyoma veszett a következő hónapokban, de tény, hogy a színésznek csakugyan szerencsét hozott a vezetéssel való ismerkedés, ugyanis első játékfilmjében, amely ugyan Budapesten készült, ám német nyelven, csakugyan a volán mellé kellett ülnie. Az Ein Auto und kein Geld című komédia nem lett siker nálunk, de ahhoz jó volt, hogy még abban az évben Székely István ráossza a Hyppolit, a lakáj egyik főszerepét, és ezzel eldöntse sorsát… Ráadásul már jött a következő siker, a Meseautó is.

A méltánytalanság

Ősi szokás a színházaknál, hogy mielőtt megkezdődik az előadás, a színészek kinéznek azon a kis lyukon, amelyet direkt e célra alkalmaznak a nagy függönyön, hogy tájékozódjanak: milyen közönség van. Kabos Gyula erről egy rendkívül bájos kis történetet beszélt el.
Egyszer, még váradi színész korában valami klasszikus darab volt műsorra tűzve. De a klasszikus daraboknak akkor is megvolt az a sajátságuk, hogy nem szereti őket a közönség. Erdélyi Miklós, a direktor előadás előtt odaállt a kukucskálólyukhoz és elkeseredve csóválta a fejét:
– A fene egye meg őket, milyen kevesen vannak!
– De drága direktor úr – csitította a bánatos igazgatót Kabos –, ne ezeket szidja, akik eljöttek, hanem inkább azokat, akik otthon maradtak.

A gonosz Kabos

„Életem leghatásosabb rögtönzését – mondta egyszer a félelmetes rögtönző – nem csináltam, hanem rendeztem. Még kezdő színész koromban történt, egy helyi szerző Mátyás királyról szóló ötfelvonásos történelmi drámáját játszottuk. Illetve én alig játszottam, mert bár mint udvari bolond foly- vást ott kuporogtam a király lábánál, csak néha vakkantottam egyet.
Meg is voltam sértve. Titokban elhatároztam, hogy bosszút állok a szerzőn, akit nem ismertem, csak tudtam róla: befolyásos városi úr, roppant gazdag és nagyon előkelő.
Volt a darabnak egy jelenete, amelyben Mátyás felkap egy kislányt az ünneplő tömegből, és megkérdi tőle:
– Hogy hívnak, szép gyermek?
A kislánynak ezt kellett válaszolnia:
– Mariska, felséges király!
Ezt a Mariskát vettem én kezelésbe. A főpróbán félrehívtam, és azt mondtam neki:
– Nem szégyelled magad, hogy hazudsz? Hiszen téged nem is Mariskának hívnak. Mikor Mátyás király bácsi kérdi tőled, miért nem mondod meg az igazi neved?
A gyerek elsírta magát, és miután a lelkére beszéltem, megígérte, hogy soha többé nem hazudik.
A premierre a színház zsúfolásig telt előkelőségekkel. Még a karzaton is csupa tekintetes úr szorongott.
Elérkezett a nagy pillanat. Én ott kuporogtam a király lábánál, Mátyás felkelt trónusáról, végigvonult az ujjongó tömeg között – valamennyi városi és megyei hajdú s a fele rendőrség is be volt rendelve –, magasba emelte a kislányt, és érces hangon megkérdezte:
– Hogy hívnak, szép gyermek?
– Lefkoyics Regina, felséges király! – mondotta bátran és az igazságnak megfelelően az én kis növendékem.”

A kézcsók

A Csodadoktornak van egy jelenete, ahol Kabos Gyula, aki erőművészt játszik, a királyt alakító Gózon Gyula elé kerül. A darab szerint Ihász Aladár instruálja Kabost, hogy mit kell a király előtt cselekednie.
– Csókoljon kezet a királynak – mondja többek közt Ihász, mire Kabos természetesen engedelmeskedik.
A jelenet a premier óta harsogó derültség mellett folyt. A hét egyik estéjén Ihász megint odaszólt Kabosnak:
– Csókoljon kezet a királynak!
Kabos engedelmesen lehajolt a király kesztyűjéhez, de a nézők és a szereplők meglepetésére a kézcsók nem akart véget érni. Az történt, hogy az ármányos Ihász és Gózon a jelenet előtt jó vastagon bekenték a kesztyűt ragasztóval…

Kabos Gyula és a koldus

Kabos Gyula mesélte: „Tíz év előtt valahogy bevágódott hozzám egy öreg koldus. Szép patriárka külseje volt, hófehér szakálla a hasáig ért. Valószínűleg ez a szakáll volt az oka, hogy nem mertem néhány fillérrel megsérteni. Egy pengő volt a tarifája, ezt minden hétfőn pontosan megkapta tőlem.
Egy év előtt történt, hogy valami megmagyarázhatatlan lelki sugallatra beszélgetni kezdtem Glück bácsival, mert így hívták az öreget.
– Tessék elhinni – mondta Glück bácsi –, nem szívesen űzöm ezt a mesterséget. Ha volna egy kis tőkém, önállósítanám magamat, és üzletet kezdenék.
– Mennyi az a tőke, Glück bácsi?
– Ötven pengő. Vennék belőle cipőfűzőt, gyufát és hasonló dolgokat. Van néhány ismerősöm, aki egész jól megél a házalásból.
Magam se tudom, mi ütött belém, hogy ezt válaszoltam:
– Tudja mit, Glück bácsi, én kölcsönzök magának ötven pengőt. Majd letörleszti, ha az üzlet menni kezd. Nem is kell rögtön törlesztenie. Megvárja, amíg az üzlet tőkeerős lesz, aztán kisebb részletekben lefizeti a kölcsönt.
A patriárka reszkető kézzel vette át tőlem az üzleti alaptőkét, és hálálkodó szavak özönével árasztott el.
Azután távozott, és pontosan egy évig nem láttam. Tegnap váratlanul beállított hozzám.
– Az elszámolás miatt jöttem – mondta.
Ilyesmi nem történt velem. Hogy egy adós önmagától jelentkezik.
– Hát jó, ha mindenáron akarja, Glück bácsi…
Az öreg elővette a noteszét.
– Pontosan ma egy éve, azaz 1935. november 14-én kaptam öntől ötven pengőt. Azóta elmúlt ötvenkét hét, vagyis ezen idő alatt nekem járt volna művész úrtól hetenként egy pengő, összesen tehát ötvenkét pengő. Kapok tehát két pengőt.
Az elszámolás olyan egzakt volt, hogy nem is lehetett vitatkozni rajta.
Átnyújtottam Glück bácsinak két pengőt. Meglepetésemben még azt is elfelejtettem megkérdezni tőle: hogy megy az üzlet?”

Rendelés

Kabos leült a Fészekben uzsonnázni, de a pincér elfelejtette a rendelést teljesíteni, az ország Gyulája egy ideig türelmesen várakozott, majd magához intette Bajusz bácsit, az öreg főpincért.
– Mondja, kérem, mióta van itt maga a Fészekben?
– Húsz éve, drága Kabos úr!
– Csak?! Akkor nem magánál rendeltem a kávémat.

Gózon-sztorik

Öltözőkben, törzskávéházakban, szerkesztőségekben éveken át sokat mosolyogtak a rokonszenves művész házaspár: Berky Lili és Gózon Gyula apró torzsalkodásain. Íme egy kis mutató ezekből a nyilvánosságnak szánt villámtréfákból:
Gózon Gyula egy alkalommal igencsak éjfél után lopakodott haza. Berky Lili, a felesége félálomban kérdezte tőle:
– Gyula, hány óra?
– Tíz, lelkem, tíz.
– Az nem lehet. Az előbb ütötte el az egyet.
– Azt akarod talán, hogy a nullát is elüsse?
Más. Egy szép, kellemes nyári estén kinn ültek a házuk teraszán, s hallották, hogy a kocsmából hazafelé tartó legények megtelepedtek a kerítés tövében, és nyomdafestéket nem tűrő szöveget szórtak jó hangosan.
– Gyula, drága. Kérje már meg őket, hogy távozzanak a kerítés tövéből. Kell nekem hallgatni ezt az ocsmány beszédet?
– Drága uraim, méltóztatnának kissé távolabb beszélgetni? Hitvesemet zavarja ez a beszéd. És más nők, vendégek is vannak a társaságban!
Erre tört aztán ki a forradalom! A részeg, önmagukból kivetkőzött alakok, akik persze nem ismerték föl Gózont, de ha látták volna, sem biztos, hogy tudják, kicsoda, irgalmatlan átkozódásba, káromkodásba, gyalázkodásba kezdtek, megismételhetetlen szavakat mondva a széplelkű hölgyekről. Gózon csendesen mosolyogva odafordult Berky Lilihez:
– Lilikém, kérjek még tőlük valamit?

***
Berky Lili levelet ír, Gózon Gyula gyöngéden fölé hajlik és nézi.
Már csak az aláírás hiányzik a levélről, aztán a dátum – kész.
Most megszólal Gózon:
– Lilikém! Ma még csak huszonkettedike van. Miért datálod a levelet huszonnyolcadikáról?
Berky a válla fölött visszamosolyog:
– Mert te fogod feladni!
***
Gózon nagy büszkén meséli a színház társalgójában, hogy rákosligeti háztartása teljesen hozzá igazodik.
– Teszem fel – mondja –, ha tizenkét órakor megyek haza, akkor három órakor van ebéd.
– És ha három órakor mégy haza?
– Akkor tizenkét órakor volt az ebéd.
„Életem legnehezebb szerepe”

„Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mióta vagyok színész, a papírforma szerint úgy kell felelnem: ötvenhat esztendeje – mesélte Gózon Gyula. – De én még régebben vagyok színész – hatéves korom óta. Produkáltam magam a szüleim és a vendégek előtt, s nyolcéves koromban már énekeltem a templomi kórusban. Hányszor mondta anyám:
– Gyulám, énekelj valamit!
S én olyankor rázendítettem a kedvenc nótámra, amely végigkíséri az életemet azóta is (ezt énekeltem a felvételinél a színiiskolában):
Nyári estén furulyaszó hallatszik,
Pásztorfiú panaszolja keservit…
Szép, szomorú dal… Hallgatta, hallgatta az édesanyám – s most következik életem legnehezebb szerepe.
A Belvárosi Színház tagja voltam. Egyik délelőtt az új darabot próbáltuk. Jön a postás, engem keres. Átad egy sürgönyt.
»Azonnal gyere haza, Mama súlyos beteg. Látni akar« – ez állt benne.
Mentem Beöthyhez. Elmondtam, miről van szó. megmutattam a sürgönyt.
– Este játszol. Vissza tudsz jönni előadásra?
– Igen – feleltem, s máris rohantam a pályaudvarra.
Elértem a vonatot. Megérkeztem Esztergomba. Éppen a házunk elé értem, amikor az orvossal találkoztam: anyámtól jött. Megölelt, megcsókolt.
– Menj be, fiam, búcsúzz el anyádtól! – mondta.
Bementem a házba. Öt testvérem mind ott volt. Anyámhoz léptem, megöleltem. Rám nézett és megszólalt:
– Gyulám, énekelj!
Nekem sírnom kellett volna, de nem lehetett. Elkezdtem a régi, nagyon régi dalt:
Nyári estén furulyaszó hallatszik, 
Pásztorfiú panaszolja keservit…
Énekeltem, könnyek nélkül, mint kisgyermek koromban. Testvéreim kimentek a szobából. Nem akarták, hogy anyánk észre- vegye a sírásukat. Kettesben maradtunk, s én énekeltem anyámnak a dalt. Nehéz volt, nagyon nehéz. De búcsúznom kellett, hamarosan indult a vonatom. Elbúcsúztam anyám- tól, időben érkeztem Pestre. Este végigjátszottam az előadást.
Másnap délelőtt sürgönyt kaptam:
»Mama jobban van. Túl van a veszélyen.«
A nóta, kedveseim, a nóta…”

Vendégjáték

Gózon Gyula a nyár elején vidéken turnézott. Közben elkerült Nagyváradra is, ahol első este nem lévén dolga megnézte az Alvinczi huszárok című operettet. Másnap a próbán elmondta, hogy nemrég látta a darabot Nyíregyházán is.
– Melyik előadás tetszett jobban? – kérdezte a bonviván.
– Hát kérlek – mondta Gózon –, itt nálatok urak vannak…
– No, ugye! – düllesztette a mellét a bonviván.
– …ott pedig színészek.

A bejgli

„1945 karácsonyán öltözőasztalomon tekintélyes csomag várt – mesélte Rátonyi Róbert. – Mellette rövid levél: »Fogyaszd egészséggel, Lili néni sütötte. Ezt nyugodtan megeheted, ez nem afféle színész-bejgli. Ölel, Gyula bácsi.« A felejthetetlen Gózon Gyulával és aranyos feleségével, Berky Lilivel akkor már hónapok óta együtt játszottam az Operett Színházban a Napsugár kisasszonyok című operettben. Karácsony előtt Gyula bácsi és Lili néni minden kollégát kifaggatott, szereti-e a bejglit és milyent, mákosat vagy diósat? Így aztán a csomag átvételekor megértettem, miért volt a nagy érdeklődés. A »színész-bejgli« kifejezést viszont nem értettem. Még szerencse, hogy Gyula bácsi készséggel mindent elmagyarázott.
– Tudod, édes öcsém, 1910 telén Nagyváradon voltam fiatal színész. Sokat játszottam és sokat éheztem. A szerepeim nagyok voltak, de a gázsim nagyon kicsi. Így aztán már nagyon vártam pályatársaimmal a karácsonyt, mert egyik színész kollégám elmondta, hogy karácsonykor a váradi házakban halomszámra sülnek a mákos, diós bejglik. Na mármost mindenütt többet sütöttek, mint amennyi elfogyott volna, aztán néha az is előfordult, hogy egy-egy bejgli alaposan odaégett a nagy készülődés közepette. Ilyenkor aztán kapóra jöttek a város kedvenc színészei és színésznői, akik ünnepi vacsora keretében boldogan elfogyasztották a »selejtet«! Ez volt az úgynevezett színész-bejgli. Néha kicsit kemény, néha kicsit száraz, néha kicsit megégett, de mi akkor is megettük volna, ha mazsola helyett vasszögek vannak benne.”

Különbség

1929 decemberében két pesti színház is súlyos válságba került, és mindkettőt olyan igazgató vette kézbe, aki korábban színészként és egy időben kezdte a pályát. A Fővárosi Operettszínház igazgatója – megfelelő tőkéstárssal a háttérben – Kabos Gyula lett; a Bethlen téri Színpadot pedig a Kabosnál kevésbé ismert egykori váradi színész kollégája, Fekete József irányította. Amikor a két ősrégi barát összetalálkozott, Fekete első kérdése ez volt:
– Gyula, tulajdonképpen te miért lettél igazgató?
– Tudod – válaszolt Kabos –, jobb, ha azt mondják rám, hogy fiatal színigazgató vagyok, mint azt, hogy – öreg színész.