Dajka Margit válaszol

A víg özvegy és a magyar népdal

Egy oktáv hangsora olyan kevés hangból áll, hogy nem is csoda: egyik-másik zenemű hasonlít egymáshoz… Itt van például A víg özvegy. 1910-ben már négy éve tartott szűnni nem akaró diadalútja a kettős monarchia határain innen és túl. A színházi városokban Glaváry Hannába voltak szerelmesek a diákok és az arszlánok, a békevilág rádiója: a suszterinas-fütty és a verkli Daniló dalait terjesztette. „Ajk az ajkon…” – dúdolgatták párnájukba az álmodozó, szerelmes kislányok. Nagyváradon Károlyi Leona aratta Glaváry Hanna babérait. Éspedig bőséges babérerdőt, mert esténként kifogták kocsijából a lovakat (mikor ez Ibsennel is megtörtént magyarországi látogatásán, úgy meg- rémült, hogy majd hazaszaladt Norvégiába), hozzá írták verseiket az önképzőkörök költői, és a süldő leányok az ő frizuráját utánozták. Lehár Ferenc, az ünnepelt, sikerei csúcsára érkező zeneszerző, az egykori daliás katonakarmester leutazott Váradra, hogy személyesen dirigálja A víg özvegy valamelyik jubiláris előadását. Bár fáradtan, kimerülten érkezett meg, az állomásról egyenesen a színházba hajtatott, ahol a zenekar és a szereplők próbára készen várták. Persze, csak amolyan futópróbára, hiszen A víg özvegy gondosan betanult, sűrűn játszott darab volt, de már csak illendőségből is végig kellett szaladni rajta. Hátha a szerzőnek van egy-két sajátos tempója, észrevétele vagy kívánsága.
– Drága Lehár – puszizta meg a komponistát a primadonna –, teljesen nyugodt lehet. Megy minden, mint a karikacsapás. Ha magának nincs különösebb óhaja, én csak arra kérem: a harmadik felvonásból próbáljunk el egy kis jelenetet… Azt, amelyikben Danilóval találkozom…
Lehárnak nem volt semmi óhaja. Viszont a primadonna kívánságának készséggel tett eleget. Felment a karmesteri pulpitusra, néhány barátságos szóval üdvözölte a zenekart, s közben a színpadon előkészítették a jelenetet. Kis kopogás. Lehár felemeli vezénylőpálcáját, és megszólal a zene. Néhány taktus után jobb oldalon megjelenik Daniló, bal oldalról Károlyi Leona lép a színre. Lehár beint, és a primadonna csengő hangon énekelni kezdi: Esteledik, szól a gulya kolompja …
A sötét nézőtéren ülő bennfentesek riadtan kapják fel a fejüket. A színpadon és a színfalak mögött sóbálvánnyá merednek a szereplők. Lehár leejti a karmesteri pálcát, a zenekar elhallgat, néhány másodpercig halálos csendbe dermed az egész színház. Aztán Lehár harsányan elneveti magát. Ka-cag, kacag, leborul a pulpitusra, vállát rázza a nevetés, a könnyei csurognak. Nevet a primadonna is, tele szájjal, csilingelőn, és nevetnek a többiek, bár nem tudják pontosan, miért… Végre Lehár erőt vesz magán, és nevetését visszafojtva két ököllel fenyegeti a színésznőt:
– Betyár! Betyár! Betyár!
Károlyi Leona, az akkortájban olyan divatos mozdulattal, szétterpeszti jobb keze öt ujját, hüvelykjét orra hegyéhez illeszti, és „pikánsul” csúfolódik:
– Úgy kell! Úgy kell! Most megcsíptem, mester!
– Csibész! – fenyegeti Lehár. – Ezért kap majd tőlem!… Az egész világot lázba hoztam ezzel a dallal, mindenki elolvadt, mikor azt énekelte, hogy „Ajk az ajkon, úgy sóhajtom, trallalla…”, és maga leleplezi a forrást… Hát igen: „Esteledik, szól a gulya kolompja…” Ezek az én nagy keringőm kezdő taktusai!… Népdalból meríteni nem szégyen. De azért nem árt vigyázni.

Furcsa mesterség

Gulácsy Irén, a Fekete vőlegények című történelmi regény nagy sikerű szerzője (még a szerző életében huszonhárom kiadást ért meg!) egy Körös menti faluba vonult vissza, hogy itt írja meg új regényét. Mihelyt pitymallott, kiült a kis ház verandájára, és írt, írt szorgalmasan. Néha még az étkezéshez is erőszakkal kellett elcipelni. A falu bírája, aki minden reggel arra ment a hivatalába, sokallta ezt a buzgalmat. Egyszer odaállt elé és tisztelettudóan így szólt:
– Követem alássan, mi a kegyed foglalkozása?
– Író vagyok – mondta Gulácsy Irén.
– És mit tetszik írni reggeltől estig?
– Regényt.
A bíró csóválta a fejét:
– Már tessék megengedni, furcsa egy mestersége van magának! Hiszen egy ilyen regényt egy pengőért készen is megkaphat!

Kerékpár

Az ötvenes évek legelején Bencze Ferenc még fiatal színész volt. A társulat ezúttal olyan faluba készült vendégszerepelni, melynek nem volt vasútállomása. Így a faluból a legközelebbi megállóhoz a direktor kocsit rendelt. A színészek megérkeztek, de a beígért szekérnek se híre, se hamva. Így szól erre Molnár János, az igazgató:
– Bencze elvtárs, maga most szerez egy biciklit, bemegy a faluba, és megsürgeti a szekeret!
– Sokáig fog tartani! – felelte az ifjú pályakezdő.
– Hogyhogy sokáig? Egy óra alatt megjárható. Mennyi ideig tart az?
– Semeddig. No de amíg megtanulok biciklizni.

Dajka Margit válaszol

A Thália színház valamikor a hetvenes években Bukarestben vendégszerepelt a Tóték című Örkény-darabbal. Az ilyenkor elhangzó udvariaskodó kérdésözönben valaki arról faggatta a főszerepet játszó Dajka Margitot, járt-e már valaha Romániában?…
Margitka csak ennyit válaszolt:
– Nem. Én Nagyváradon születtem…