Murádin Jenő

ERDÉLYI MAGYAR METSZETMŰVÉSZET A 20. SZÁZADBAN

Murádin Jenő

Utak a távoli múltból

Történetének alaphelyzeteiben az erdélyi fametszés alig mutat eltérést a magyarországitól. Fölbukkan a könyvnyomtatás hajnalán, hosszú álom után újra éled a klisékészítés szolgálatában, majd valóságos föltámadásaként – alig egy évszázada – elfoglalja helyét a korszerű grafikai művészetek sorában.
Különbségek inkább a szakmai tudás forrásaiban, az eltérő kölcsönhatásokban mutathatók ki, meg ízekben és színekben, melyek a térség történeti regionális különállásából, népeinek sajátos helyzettudatából erednek.
Ha viszont egyetemesebb összefüggésekben vizsgáljuk a Kárpát-medencei magyarság művészetének egészére vagy akár a teljes keleti térségre vonatkozó helyzetet, az eltérések a nyugat-európai viszonyoktól hangsúlyosabbak és modellezhetők. Míg a német, angol, francia fametsző iskolák mögött egész művészettörténeti korszakok állnak, Európa keleti része nélkülözi ezt a hátteret. S amíg például a modern német grafika a düreri-holbeini örökségből is meríteni tudott, ilyen hagyományai a magyar művészetnek nem voltak. Mindezen nem változtat az a tény, hogy a fametszés hazai meghonosodása idején a német földről érkező hatások, a szakmai tudás és példaképek számunkra is annyira jelentősek voltak.
Erdélyben a fametszet megjelenésének a reformáció nyomán fölvirágzott könyvnyomtatás nyitott utat. A lutheri tanok, jószerint meghirdetésük pillanatától, befogadásra találtak a németországi kapcsolatokat élénken ápoló erdélyi szász közösségben. A szakirodalomban mind az utóbbi időkig egybehangzóan Johannes Honterus (1498–1549) nevéhez fűzték az első erdélyi nyomda megalapítását, s egyben az itt nyomtatott fametszetes könyvek kiadását.
Anélkül, hogy a humanista képzettségű nagy reformátor, az iskola- és nyomdaalapító Honterus döntő hozzájárulását bárki is tagadná, az újabb kutatások kimutatták, hogy az ő brassói officinája előtt (1539) Szebenben 1528-ban Theobaldus Gryphius már létrehozta saját nyomdáját. Jakó Zsigmond mélyreható kultúrtörténeti föltárása mutatta ki, hogy Honterus és a könyvnyomtatásban járatos Gryphius orvosdoktor együttműködése nem Szebenben kezdődött, hanem csak a brassói Honterus-nyomda idejéből datálható. Ezzel összefüggésben derítette föl Jakó, hogy már a szebeni nyomda 1528-as alapításának évéből fönnmaradt egy reneszánsz ízlésű nyomtatott fejléc, és ez egyben a legelső ismert erdélyi fametszet.
A Brassóban működő Honterus fametszőnek is elsőrangú volt. Külhoni tanulmányai során Bázelben Johann Froben és Heinrich Petri nagy hírű nyomdájában csiszolta tudását, s ott adta ki még 1532-ben saját készítésű fametszetes dúcaival szászföldi atlaszát (Landkarte des Sachsenlandes). Julius Bielz, a szebeni Brukenthal Múzeum egykori igazgatója az erdélyi grafikai művészetekről szóló alapvető tanulmányában (1947) Honterus dicséretéről idéz korabeli véleményt. Sebastian Münster bázeli kozmográfus 1543-ban jegyezte fel róla: „Volt itt úgy tíz esztendeje egy brassói, Honterus nevezetű, aki korának valahány képmetszőjét messze túlszárnyalta.” Hazatérve Honterus kiadványok, főleg tankönyvek nyomtatásában hasznosította tudását.
A brassói és az újra meg újra föléledő szebeni officinák működése a korai magyar nyomdászatban és fametsző művészetben is igen fontos. Számos magyar könyvet a 16. században éppen szász nyomdákban adtak ki, igazodva a kor sajátos történelmi helyzetéhez. A Kolozsváron 1550-ben létesült nevezetes Heltai-nyomda ugyanis – alapítójának unitárius hitre térte után – már nem volt vonzó a szentháromság-tagadókkal (antitrinitáriusokkal) hadakozó kálvinisták számára. Ettől eltekintve a Heltai-nyomda mind a korai magyar könyvkiadást, mind a fametszetre alapozó illusztrációs művészetet páratlan értékekkel gyarapította. Példaként az 1575-ben megjelent Chronica az magyarocnak dolgairól című kiadványt szokták emlegetni, gyakran reprodukált fametszetes, reneszánsz ízlésű címlapjával. A nyomda legjelesebb fametszője az a Jacobus Lucius (1530–1597), aki Brassóban is  dolgozva a honterusi alapítást tovább működtető Valentin Wagner nyomdájában 1557-ben a holbeini Haláltánc képsorozat nyomán készített fametszeteket.
Föltáratlansága miatt alig követhető a könyvnyomtatás első századaiban a nyomdászattal együtt élő erdélyi metszetművészet, illetve metszethasználat. Résztanulmányok születtek ugyan, de átláthatóságában, alapkutatási szinten ez a feladat további, igen nagy munkát igényel.
Varga Nándor Lajos, a magyar grafika történetének kiváló kutatója ebben a vonatkozásban is példát mutatott. Egy részterület bemutatásával figyelmeztetett adósságainkra. Kiadványának barokkos címe maga mondja el vállalkozásának mibenlétét. Régi fametszetes magyar vagy magyar vonatkozású könyvek (1493–1599) a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, amelyeket sorba szedett, megrajzolt saját kezűleg és munkatársai segedelmével fadúcokba metszett és kinyomtatott Varga Nándor Lajos. Budapest, MCMXLII. A 99 plusz 11 példányban megjelent kiadvány egyik kézzelfogható eredménye annak a munkának, melyet a szerző gyakori hazalátogatásai során az erdélyi művészet értékeinek tudatosítása terén végzett.
A kelet-európai viszonyokat, e térség történeti értékeinek példátlan pusztulását tekintve, kivételes szerencsének mondható, hogy épen fönnmaradt az erdélyi nyomdászat egyik korai reliktuma, Kájoni János fasajtója. A csíksomlyói ferences barát, Kájoni, a 17. századi Erdély kultúraépítő nagysága, 1675-ben maga tervezte és építette meg azt a méreteiben impozáns szerkezetet, melyet a barátnyomdászok több mint kétszáz éven át tartottak működésben. Kájoni fasajtóját 1910-ben Kolozsvárra szállították, ahol a ferencesek kolostorában helyezték el, majd a rendek feloszlatása után az Erdélyi Történelmi Múzeumba került.
A Kájoni-sajtó értékére az a nyomdászati kiállítás hívta föl a figyelmet, melyet 1926-ban a kolozsvári ferencesek szerveztek. A hatalmas présgép mellett a hozzá tartozó eszközök és nyomtatványok is láthatók voltak. Réz- és fametszetek mellett rengeteg iniciálé maradt meg, melyek fametszetek nyomán fototípiában készültek és későbbi szerzemények voltak. 
A 16. század múltán a fametszéses díszítés gyakorlata azután Erdélyben is hosszú időre elenyészik. Helyébe az ötvösséggel összefüggően mélynyomásos technikák lépnek. S bár a nyomdai gyakorlatban nem felejtődik el egészen az egyszerűségénél fogva annyira kézenfekvő fametszetes klisékészítés mestersége (Kájoni János és Misztótfalusi Kis Miklós is élt vele), a kor díszítő könyvművészete másfelé igazodott. Föléledése a 19. századi hírlap- és könyvkiadásban követhető nyomon.
Az erdélyi részeken ennél hamarabb, a 18. század végétől a román népi fametszésben jelentkezik újra a technikának a könyvnyomtatástól független gyakorlata. Olyan jelenség ez, melyre közelebbi példát csak a Kárpát-medencén kívül, a lengyel és ukrán területeken találunk.
Az erdélyi népi fametszetek forráshelye Szamoshesdát, míg ihlető kegyhelye a szomszédos falu, Füzesmikola. Mindkét helység az Erdélyi-medence központi részén, Szamosújvár közvetlen közelében fekszik, előbbi a várossal már összenőve. A füzesmikolai Könnyező Szűz Mária-kegykép csodatétele tette ezt a helyet az erdélyi románság (eredetileg a görögkatolikus hitűek) egyik zarándokhelyévé. Innen vezethető le a kutatók következtetése, mely szerint a hesdáti „népi stampák” a szegényebb néprétegek vásárlói
igényére születtek. Míg a füzesmikolai ikonfestők fára, üvegre, vászonra festett képei drágák voltak, és viszonylag kis számban készültek, a hesdáti parasztok fametszetes papírképei tömegpéldányban kerültek forgalomba. A dúcokat kezdetleges szerszámokkal néhány ügyes kezű falusi mester faragta ki; a nyomásra a szamosújvári örmény kereskedőktől vásárolt 500-as csomagolású vékony papírt használtak.
Hogy a lapok mutatósabbak és kelendőbbek legyenek, a levonatokat utólag színezték. Termékeiket a hesdáti parasztok nemcsak helyben vagy a zarándoklatok idején árusították, hanem vándorkereskedők révén egészen távoli vidékekre, Erdélyen kívül a Kárpátokon túli területekre is eljuttatták.
A nyomatok témája döntő többségben az egyházi ikonográfiát követő vallásos ábrázolás – a Sárkányölő Szent György, Madonna a gyermekkel, Illés tüzes szekere –, de vannak világi jelenetek is. Utóbbiak között igen érdekes több olyan nyomat, mely cirill betűs felirata ellenére magyar vásárlók számára készült. A néprajzkutató dr. Kós Károly szerint református magyarok igényeit elégítette ki a hajnalt jelző kakasos kép, mely különböző változatokban maradt meg. Különösen szépek ezek között Andrei Man és Nechita Morariu hesdáti mesterek 1859-es, illetve 1862-es keltezésű metszetlapjai.
Az erdélyi népi fametszés gyakorlata egy egész évszázadot fog át; a 18. század végétől a 19. század végéig tart. Értékeit, fölbukkanásuk idején, Orosz Endre régészeti és néprajzkutató, illetve Gyalui Farkas, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár egykori igazgatója tudatosították. Az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) 1902-ben megnyitott néprajzi múzeuma számára Herrmann Antal megbízásából Orosz Endre vásárolt levonatokat és dúcokat. Román történészek és néprajzkutatók az 1920-as évek elején fedezték föl az erdélyi népi fametszetek különleges értékét. Az EKE múzeumi gyűjteményébe került lapokról George Oprescu, a román történetírás jelentős alakja úgy nyilatkozott, hogy megmentésük „egyenesen a magyarságnak köszönhető”.
Úttörő módon vállalt részt Viski Károly, a kiváló néprajztudós, az erdélyi népi fametszetek értékének nemzetközi tudatosításában. Mappába válogatva, francia nyelvű előszóval és szakszerű műtárgyjegyzékkel tette közzé még 1931-ben a legnevezetesebb metszetlapokat. Ezt követte pár év után Ion Muşlea, a neves román néprajzkutató elemző feldolgozása.
A hosszas kutató- és gyűjtőmunka nyomán az ismert lapok száma 110-re emelkedett. Bemutatásukat mindig különleges érdeklődés kísérte. 1970-ben Bukarestben és Kolozsváron, 1996-ban Párizsban láthatták a gyűjteményt reprezentatív kiállításokon.
Mind a népi fametszeteknél, mind a reformkortól fölélénkült folyóirat-, lap- és könyvkiadás esetében fölmerül a kérdés: honnan szerezték ismereteiket az Erdélyben működő fametszők? A hesdáti mestereket illetően Ion Muşlea több feltételezést gondol végig, anélkül, hogy megnyugtató válaszra jutna. Elképzelhetőnek tartja, hogy a füzesmikolai kolostor valamelyik nyomdászathoz értő szerzetese volt a falusi mesterek tanítója, vagy ukrán, lengyel vándorfametszőktől kaptak útba igazítást, esetleg a magyarság mézeskalács-nyomóinak rokon technikája lehetett nyomravezetőjük. Tekintve az eljárás roppant egyszerűségét, a fafaragásban különösen jártas erdélyi ember esetében a spontán ráérzésből eredő invenció sem kizárt, amire az egyszerű pecséthasználat szolgált példával.
Messze volt még az az idő, amikor a grafikai eljárások sorában a fametszést is intézményesen oktatták. Ám ha valaki érdeklődött iránta, magyarul is találhatott rá igencsak hasznos eligazítást. Ez természetesen nem a népi fametszőkre vonatkozik, hanem a 19. századi hírlap- és könyvkiadásban ismét lehetőségeket látó rajzolókra és mesterekre. A Magyarországon és Erdélyben egyaránt népszerű Közhasznu esmeretek tára – az első magyar nyelvű lexikon – az 1830-as évek elején pontos és használható leírását kínálta a technikának. A német Brockhaus cég Konversations-Lexikonát fölhasználó kiadványban a Fametszés szócikk alatt olvasható a sokszorosító eljárást részletező bemutatás. „A’ fametszet készítésére vétetik egy sima falap, rátétetik a’ rajz ’s minden contourai ’s vonalai úgy vágatnak ki, hogy a papiroson lenyomatandók émelten jelenjenek meg; ezen metszés bekenetik olajfestékkel ’s úgy nyomatik papirosra.”
A fametszet iránti érdeklődést példázza egyébként, hogy a Kolozsváron megjelenő Hon és Külföld című lap 1845. január 14-i száma hírt ad az európai fametszet történetében a legkorábbiak közé tartozó nevezetes Szent Kristóf-ábrázolásról. Az 1423-as képírásos metszetlapot a Memmingen melletti Buxheim-kolostor könyvtárában fedezték föl.
Az erdélyi hírlapirodalom, a kezdetekben kéthetente, majd mind nagyobb gyakorisággal megjelenő periodikus kiadványok szerkesztésének természetes igénye volt a gyors illusztrálás, a díszítés és reklám.
Ez az elvárás ismét előnyös helyzetbe hozta a fametszetes kliséket. Bár ez a korszak ilyen vonatkozásokban szintén feltáratlan, a helyzetre jellemzően utal annak a fasajtónak a története, amely Bem tábornok seregéhez tartozott, s amelyen parancsokat, hirdetményeket, hadszíntéri rajzokat nyomtattak. Ez a tábori sajtó 1849-ben Kézdivásárhelyen rekedt, és onnan került a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba. Mint kortörténeti és technikatörténeti emléket 1935-ben Varga Nándor Lajos állította össze, s betűanyagával együtt hozta működőkész állapotba.
„A szabadságharc alatt – olvassuk egy 19. század végi leírásban – Kolozsvárt, Brassóban, Nagyszebenben az önvédelmi harc férfiainak arcképeit, csatajeleneteket, tábori térképeket, oly helyes, szabatos, néha művészi kivitelben készítettek, hogy e nyomdai termékek produktumait néha a mai előállítás sem tudja túlszárnyalni.”
Miként a hírlapirodalomban, úgy az erdélyi magyar könyvkiadásban is megkerülhetetlen feladat az illusztrációs eszközök és lehetőségek vizsgálata. Az köztudott, hogy a kiegyezés után lendületesen fejlődő magyar főváros nyomdáival a vidék nem versenyezhetett, de a helyi kezdeményezések teljesen nem szorultak vissza. Korábban és későbben is számos könyv jelent meg Erdélyben, köztük illusztrált kiadványok is. Voltak azután köztes megoldások. Ilyen esetek azok, amikor a könyvet erdélyi városokban nyomták, de a szövegképeket – leginkább fametszeteket – pesti műhelyek szállították hozzá.
A lehetséges változatok teljes regiszterét kínálja a neves erdélyi történész és statisztikus Kővári László illusztrált munkáinak kiadása. Erdély régiségei című sokszor idézett munkája, melyben egy nemzeti múzeum létesítéséért szállt síkra, 1852-ben Pesten jelent 
meg „tizennégy fametszvény- s egy kőrajzzal”. A főként várakat és várromokat ábrázoló képek ismeretlen szerző munkái. Erdély építészeti emlékei című, 1866-ban megjelent művét Kolozsváron nyomtatja ugyan, de a fenti kiadás fametszeteit átveszi, és számukat újakkal harmincra egészíti ki. Az újabb metszetlapokon Rusz Károly neve tűnik föl, aki 1864-től működteti pesti xilográfiai intézetét. Szövegképeit tekintve a legérdekesebb Kővárinak az Erdély földe ritkaságai című 1853-as kiadványa, mely „kilencz fametszvénnyel” szintén Kolozsváron jelent meg.
Az aláíratlan metszetek sokkal szebbek, jóval életesebbek, mint a későbbi magyar metsző műhelyek reproduktív termékei. A könyv kolofonja feltünteti a kiadás pontos helyét is, a kolozsvári római katolikus lyceumi nyomdát. Ez mindenképpen fogódzót kínál ahhoz, hogy felderíthető legyen a fametszetek ismeretlen szerzője.
Az Erdély múltjával foglalkozó átfogó történeti néprajzi vonatkozású művek többsége (Orbán Balázs, Jakab Elek munkái) a 19. század második felében pesti nyomdákban jelent meg. Orbán Balázs monumentális alkotása, A Székelyföld leírása 1868–1873 között jelent meg hat kötetben.
A mű bőséges szemléltető képsorozatának biztosítása a magyar fametszés mestereinek is igen jelentős vállalkozása volt. Fényképek, rajzok és festmények átültetésével készültek a betű magasságra méretezett nyomdai dúcok. A metszőmunka jelentős részét Rusz Károly és Morelli Gusztáv végezte, de részt vállalt benne Pollák Zsigmond és Ranics Adolf is. Hasonló nagyságrendű feladatot másfél évtized múltán Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány illusztrálása jelentett. Ezt a munkát a Magyarországgal s benne az erdélyi részekkel foglalkozó kötetek esetében Morelli pesti műhelye végezte.