Zalaegerszegről a Holnap városába

Udvardy Ignác művészete

Zalaegerszegről a Holnap  városába

A szülőföldjéről, a zalai dombvidékről Nagyváradra, majd Nagybányára, illetve Felsőbányára került festőt nem kényeztette el a sors. Működéséről korabeli kiállítási kritikák, egy-két tanulmány, katalógus-előszó, visszaemlékezés, kéziratos családtörténeti és pályarajzi föltárás áll rendelkezésre, és nehezen hozzáférhető lapok tárlatjegyzetei. Pedig Várad utáni korszakában törzstagja lett a Nagybányai Festők Társaságának, alapító tagja a Barabás Miklós Céhnek, az erdélyi művészek egyesületének, és alkotásait szülőföldjén is megbecsülés övezte.
Zalaegerszegről Váradra vagy Nagybányára a Kárpát-medence nyugat–keleti tengelyében több száz kilométer a távolság. A táji, történelmi és antropológiai különbségek még ennél is messzebbre esőek.
A dunántúli Zala megye a Balaton nyugati partjától indulva tekint a nem is olyan távoli Alpokra és a mediterrán éghajlatú dalmáti tájakra. Míg Várad az Alföld keleti peremén a Király-hágó felől zárja le az erdélyi részeket, Nagybánya pedig a Kárpátok karéjába simulva fejlődött bányavárossá. 
Más e vidékek történelmi identitása is. Zala megye Deák Ferenc és Wlassics Gyula földje. Olyan értelemben, hogy a kuruc-negyvennyolcas hagyományokkal szemben itt inkább a jövőbe mutató egyensúlyt, az együttélést és a szellemi fölemelkedést tekintették elsőd-legesnek.
Udvardy Ignác Ödön, a római katolikus egyház anyakönyve szerint, 1877. május 8-án Zalaegerszegen született. Az Ödön nevet korán elhunyt öccsére emlékezve használta a későbbi festő. Az öt gyermek közül a felnőttkort hárman élték meg, Fanny, Ignác és Ilona.
A család szerteágazó genealógiáját a művész egyenes ágú leszármazottja, László Gábor tárta föl, míg László Balázs a művész életrajzáról és pályaképéről értekezett. Ezekben hangsúlyos szerepet kapott a város közművelődési múltjában és közéletében kiemelkedő egyéniségű, történelmi nemesi családból származó udvardi és básthi Udvardy Ignác (1848–1920), a festő édesapja. Matematika–fizika szakos tanárként a polgári és kereskedelmi iskolák igazgatója volt, és a város első lapja, a Zalamegye című hetilap alapító főszerkesztője, kiadója és tulajdonosa. Kiegyezés kori hazafiként tagja volt a város képviselő-testületének, valamint – pedagógusi és közéleti elkötelezettsége mellett – alapító részvényese és első vezérigazgatója a Zalavármegyei Takarékpénztár Részvénytársaságnak. Nem ellenezte fia művészi ambícióit, de jobbnak látta, ha a biztosabb megélhetést nyújtó rajztanári oklevelet szerzi meg.
Udvardy Ignác Ödön Zalaegerszegen végezte az elemi és a polgári fiúiskolát, majd Nagykanizsán a katolikus főgimnáziumot. A megyeközponttól délre eső Nagykanizsát a család azért választotta, mert Zalaegerszegen a gimnázium csak később kezdte meg működését, másrészt a festő édesanyja, Horváth Franciska kanizsai pedagóguscsalád leánya volt.
Érettségije után két évvel, 1896-ban iratkozott be a Képzőművészeti Főiskola elődjeként működött Országos Magyar Királyi Mintarajziskolába, ahol Székely Bertalan, Nádler Róbert, Balló Ede tanították.
A millenniumi ünnepségek és nagyszabású építkezések évei voltak ezek. A bokros megrendelésekkel elhalmozott Székely Bertalannak még így is jutott ideje, hogy nagy tapasztalatú tanárként növendékeivel lelkiismeretesen foglalkozzék. Udvardy igen nagyra becsülte; mindig lényegre törő korrektúráját igyekezett hasznosítani. Hagyatékában sokáig megmaradt tanárának egy rajza, melyen az emberi alak arányaira tett megjegyzést, és a rajzot szignálta is.
Negyedéves diákként Udvardynak ambícióit növelő sikere volt, hogy két olajban festett munkáját (Tájképtanulmányok) kiállították a Nemzeti Szalon 1900. évi téli tárlatán.
Tanári oklevelét, amely a szabadkézi rajznak és rajzoló geometriának középiskolai és középfokú ipari iskolában való tanítására képesítette, 1901. június 27-én kapta meg. Még azon az őszön, szeptemberben a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban, elfoglalta tanári állását, melyet pályázat útján nyert el. Ifjúságának zalai évei ezzel lezárultak.
A szülőföld azonban maradandó élményekkel ajándékozta meg. Különösen az érettségi és a főiskola közötti két év és a szünidők ideje volt az, amikor már megpróbálta rajzokon, festményeken megragadni a dombos zalai táj különös szépségét. Maga Zalaegerszeg, az akkor mindössze 6–7000 főnyi lakosságával (magyar, német, zsidó polgáraival), csak az 1880-as évek derekán vált nagyközségből rendezett tanácsú várossá. Barokk plébániatemploma, egyházi és középületei képezték azt a városmagot, melyet a fiatal Udvardy korai és késői rajzain többször is megörökített. De a kezdeti évekből még az egykori szegek, a néhány házat melléképületeivel egybekerítő laza együttesek építésmódjának is nyomai maradtak. Egerszeg neve is a kis Zala folyóval körbefogott, égerfákkal benőtt szegletre utal.
Rajztémának kínálkozott a néprajzi érdekességű Göcsej, a Közép-Zalai-dombság nevezetes kistája. Ugyanúgy azok a közel- ben-távolban működő festői szépségű malmok, amelyek a vidék gazdag terményforgalmát, gabonakereskedését szolgálták. A malmok, vásárok, piacok mindvégig Udvardy festészetének kedvelt témái maradtak.
Nagyváradon azután merőben más világba csöppent a festő.
A bihari megyeközpont, akkor már negyvenezret meghaladó lélekszámával és amerikai iramú fejlődésével, az ország élenjáró gazdasági és kultúrcentrumává lett. Középületek, paloták, villák, korszerű szállodák létesültek alig néhány év alatt. Városháza, színház és vásárcsarnok épült. A gázlámpákat villanyégők váltották föl, és megindult a villamosközlekedés (Ady már utazott villamoson és sétált Lédával „a villámfényes fák alatt”); egyszerre öt lap versengett itt a társadalom rokonszenvéért, s a Sonnenfeld nyomda minőségben is csak a gyomai Knerr officinával volt összevethető. Pest elővárosának tűnik Nagyvárad a századelőn, melynek nincs versenytársa sehol a vidéken.
Társadalma megosztottságában is különösen színes ez a város. A Tiszák birodalma, de kudarcaiknak is színtere. A katolicizmus bástyáit Prohászka Ottokár keresztényszociális elvei igyekeztek életben tartani, de a keresztény Várad-Olaszi csendes hanyatlását – olyan emblematikus városképi ikonok árnyékában, mint a hatalmas püspöki palota, székesegyház és Kanonok sor – sem lehetett föltartóztatni a zsidó tőkével épülő Várad- Újváros progresszív modernizmusával szemben. Ady váradi tartózkodásának idején (1900–1903) mérkőzik meg a jogász Somló Bódog által képviselt szabadgondolkodás a katolikus egyházi szellemmel. Ugyanekkor hirdeti meg Társadalmi program címen a magyar társadalom radikális átalakításának tervét a politika színpadára lépő Várady Zsigmond. E szellemi mozgalmak hatására lépett át Ady Endre a Tisza-párti Szabadság szerkesztőségéből a radikális Nagyváradi Naplóhoz.
Mit látott ebből a kétarcú városból a messzi vidékről érkezett festő, és hogyan viszonyult hozzá?
A kérdés fölfejtése művészetének alakulása szempontjából sem másodlagos

Premontrei fegyelemben és iskolán kívül

A premontreiek főgimnáziuma – a Szent Ágoston reguláit követő szerzetesrend iskolája – már közel százéves oktatói múltra tekinthetett vissza a 20. század elején. Udvardy először helyettes, majd rendes rajztanárként foglalhatta el katedráját. Mint az intézmény világi tanárainak egyike a városban keresett magának szállást. A vasútállomáshoz közel, a fasorral szegélyezett széles Fő utcán talált lakást. Az épület szomszédos volt a Stern–Brüll-házzal, melyet ma csak Léda-háznak neveznek. Ehhez egy romantikus színezetű epizód fűződik, melyet rokoni körben gyakran emlegettek. Szobájából a fiatal festő-tanár éppen belátott a Stern–Brüll-ház hangulatos udvarára, ahol a Párizsból haza-hazalátogató Léda gyakran üldögélt. Ám Udvardy plátói vonzalma, mely megelőzte Adyét, nagyon is egyoldalú volt, és hamar kihunyt.
Udvardy később máshova költözött, leghosszabb ideig a Batthyány utca 2. szám alatt lakott. Műterme előbb a premontrei rendház szárnyépületében volt, majd jóval később az Ullmann-palota 4. emeletén bérelt egy helyiséget, ahol váradi művésztársai közösségében, Mikes Ödön és Macalik Alfréd társaságában dolgozott.
A pályakezdő rajztanár példamutatóan komolyan vette hivatását. Tapasztalatait előbb a Rajztanárok Egyesületének 1902-es kongresszusán fejtette ki, majd 1903-ban önálló kötetbe foglalva tette közzé. Művészet és művészi nevelés című kiadványa az említett évben a nagyváradi Szent László nyomdában jelent meg. Ebben az időben keltették föl figyelmét a népi díszítőelemek és alkalmazásuk lehetősége. Erről szól A természetes díszítő eljárás című kiadványa, amely Budapesten, 1910-ben látott napvilágot. Ehhez több éven át, itthon és külföldön gyűjtött illusztrációs anyagot, miközben megfordult Fiuméban, Bécsben, Münchenben. Tanítványai e könyvből igencsak okulhattak, s a tehetségesebbekkel Udvardy külön is foglalkozott. A kezdetekkor mindig a mértani és szabadkézi rajz lényeges különbségére hívta föl a figyelmüket, kísérletet téve arra, hogy a merev mértani ábrákat dekoratív rajzokkal föllazítsa. Intelmei közül álljon itt a könyvéből idézett mondat: „Minél pontosabb egy vonal, minél szabályosabb, annál inkább nincs helye az emberi kéz alkotta munkában.”
Huszonegy évig, a Premontrei Főgimnázium román érabeli megszüntetéséig tanított az iskolában. Az igen színvonalas intézmény, a partiumi értelmiség „szellemi bölcsője” több párhuzamos osztállyal fogadta be nagy létszámú magyar, zsidó és román növendékeit. Udvardy a gyakorlati rajzoktatás mellett a művészet szeretetére és megértésére nevelte tanítványait.
A főgimnázium évente kiadott évkönyveiből kiszemelgethető, kik voltak azok a növendékek, akik az irodalmi vagy művészeti pályákon megmaradtak, és akik alkalmasint egykori tanárukról is megemlékeztek. Tabéry Géza és Sonnenfeld Gusztáv neve mindjárt Udvardy kinevezésekor tűnik föl a névsorokban. Tabéry, az erdélyi magyar irodalom kiválósága, az Ady-múzeum majdani igazgatója, a holnaposok körében került igazán közel volt tanárához. Írásaiban többször is foglalkozott Udvardyval, a legkitűnőbb jellemzést hagyva reánk a remete életű festőről. Sonnenfeld Gusztáv, a nyomdaalapító Sonnenfeld Adolf fia, aki A Holnap első antológiájának kiadásánál bábáskodott, szakmai vonatkozásokban is igen sokat köszönhetett tanárának.  A Sonnenfeld család már említett kiváló nyomdaüzeme a legigényesebb munkákat, albumok, illusztrációk művészi szintű nyomását vállalta. Litográfiai műhelyükben munkát adtak a kor váradi művészeinek, Balogh Istvánnak, Leon Alexnek, Földes Imrének. Udvardy rézkarc nyomású ex libriseit és könyvborítói egy részét is itt nyomtatták.
Első rajzi ismereteit szerezte a gimnáziumban a későbbi váradi festő Fleischer Miklós, a holnapos költő, Emőd Tamás (eredeti nevén Fleischer Ernő) testvéröccse és Sarkadi Sándor, a képzőművészet több ágában is munkálkodó szatmári rajztanár.
Az iskola jeles növendéke volt, rajzaival is kitűnt az erdélyi építészettörténet legnagyobb alakja, Biró József. Írásaiban ő is hálával emlékezett premontrei rajztanárára.
Az utolsó években a későbbi szatmári grafikus, Erdős Imre Pál és a váradi szobrász, Fekete József tűnik föl a tanítványok között.
Rajztanítási módszereiben Udvardy újításokat vezetett be. A geometriai rajzoktatás élettelenségét az ábrák színességével oldotta fel. Ezekből az új eljárásokkal készült gyermekrajzokból, 85 minta alapján, 263 rajzot válogatott ki, és ezeket Budapesten, az Erzsébet körúti New York palota szuterén nagytermében mutatta be. Az 1908. január 27-én megnyílt gyermekrajz-kiállításhoz katalógus is készült, mely Bárdos Artúr, a publicistaként induló későbbi neves rendező és színházigazgató előszavával és Udvardynak a módszer lényegét taglaló írásával, szolid, ízléses nyomdai kivitelben jelent meg. A kiállítás pesti sajtóvisszhangja a kezdeményezés úttörő jellegét emelte ki. Hozzátartozik a vállalkozás hátteréhez, hogy Udvardy szeretett volna visszakerülni Budapestre, a magyar művészeti élet központjába.
Eredményeinek elismerését jelzi, hogy négy olajfestményét beválogatták a Műcsarnok 1912-es tavaszi tárlatára. E munkáit a katalógus jóvoltából cím szerint is ismerjük: Ház a hegyoldalban, Váradi Köröspart, Váradi szőlőkből, Zalai malom.
Fényképeken és rajzokon, pályatársak róla készített portréin áll elénk a rajztanár és festő kötelességtudó, csendes humorú, szellemes és művelt alakja. Bár tevékenyen részt vett a város mozgalmas szellemi életében, örökös agglegénységének attitűdje már kialakulni látszott. Ehhez minden bizonnyal balesete is hozzájárult. Kerékpárjáról egy erdei úton leesve, 1902-ben súlyos károsodás érte.
Csípőízületi törését számos műtét ellenére sem sikerült eredményesen helyrehozni. Így egyik lába megrövidült, s emiatt élete végéig bicegett.
Tanári pályája során a festő többször került konfliktusba a főgimnázium vezetésével. Mivel balesete után az orvosok tuberkulotikus fejleményektől tartottak, fontos volt számára, hogy biztos nyugdíja legyen. Ezért érzékenyen érintette, hogy a főgimnázium vezetése a premontreiek egyházi nyugdíjpénztárába kényszerítette. A későbbiek aggodalmait igazolták.
A premontrei „fehér papok” iskolájában, jóllehet munkáját igencsak megbecsülték, a merev egyházi vezetéssel nehezen békült meg. A kapcsolatok egy adott pillanatban azért mérgesedtek el, mert az iskolaigazgató a világi tanárok számára is kötelezővé akarta tenni a miselátogatást. Ez ellen Udvardy Ignác, Juhász Gyula és Földvári, a tornatanár, hevesen tiltakozott. S bár Udvardy igencsak vallásos katolikus hitéletet élt, a kényszer elutasítását elvi kérdésnek tekintette.
Ezekben a váradi években már tanári elfoglaltsága miatt is kevesebbet festett.
Művészi elkötelezettségét jószerint rejtetten, inventív szellemű rajzsorozatokban élte ki (melyekről később szó lesz), és könyvvel, könyvjegyekkel összefüggő apróbb feladatokat vállalt. A váradi sajtóban és kiállításkrónikákban nem találunk adatokat arról, hogy 1921 előtt közösségi vagy egyéni tárlatokon jelentkezett volna. 
Várad pezsgő szelleme mélyen érintette. Mint egyedülálló ember esténként állandó vendége volt a Bémer téri kávéház-negyednek, különösen az 1902-ben megépült, szecessziós EMKE kávéháznak.
A holnaposok asztaltársaságának vitáiba csendes megjegyzéseivel, kantiánus filozofálásával kapcsolódott be. Adyt személyesen ismerte, rajongott a verseiért, de a költő szertelen életformáját – bár soha nem volt konfliktusuk – nem tudta elfogadni. Emőd Tamással és Dutka Ákossal volt szorosabb a kapcsolata. Utóbbi számára könyvjegyet, ex librist is készített. Barátságukat bizonyítja Az yperni Krisztus előtt és más versek című Dutka-kötet dedikációja.
Lelkesítették a MIÉNK váradi kiállításán látott modern képek, amelyeket Bölöni György hozott el Kolozsvár után a Körös-parti városba is. Úgy tűnik, itt került közelebb a ki-állításhoz csatlakozó váradi festőtársakhoz, a fiatalabb nemzedékhez tartozó Tibor Ernőhöz és Balogh Istvánhoz. Itt ismerkedhetett meg az egy ideig Váradon tartózkodó Gulácsy Lajossal, akinek drámai szürrealisztikus művészete és Itália-imádata kétségtelenül hatott rá.
Udvardy különös, rendhagyó lelki habitusa a váradi évek során tűnt ki és nyilatkozott meg olyan fordulatokban, amelyekkel szemben értetlenül állt rokoni-családi-ismerősi köre.
Hithű katolikussága mellett olyan eszmék érlelődtek benne, amelyek a szabadkőművességen át a kommunista eszmékig vezettek.
A Holnap Társaság eszmeköre – mint ráérzően jegyezte meg Tabéry Géza – „inkább formai, mintsem tartalmi forradalom volt” az irodalomban. Először ez érintette meg a Váradra került művész alkatú embert. Más szemhatárok nyíltak azután előtte, irodalmon túli társadalmi frontokon. Kapcsolatba került a szabadkőművesekkel, a Váradon különösen élénk mozgalommal. Azon talán nem lepődött meg annyira, mint a protestáns Debrecenből érkezett Ady, hogy Szent László városában, Váradon, a szabadkőműves-páholy is Szent László nevét viselte. Számára ez is, szimbolikusan, ellentmondásainak feloldását segítette. Az ő mind radikálisabbá váló baloldali eszmeiségében a kettő – azaz a krisztusi vallás szociális érzékenysége és a marxista-kommunista eszmék – megfért egymás mellett. Valamiféle messianisztikus hit élt benne, hogy a kiváltságok nélküli társadalom igenis megvalósítható, és meghozza az emberi boldogságot. Kéziratos önéletrajzi feljegyzéseiben bukkan elő az a kulcsmondat, amely egész magatartásformáját motiválta. „A kommunizmus az emberi testvériség szolgálata, találkozik a kereszténységgel.”
Társadalmi radikalizmusa a Holnap körein túl Várady Zsigmond, Somló Bódog, a jogtudós és Ágoston Péter, a szabadkőműves-páholy nagymestere eszméin élesedett. Gondolatvilágát más, személyes kapcsolatok is ilyen irányba terelték. Megismerkedett Zsolt Bélával, a Tanácsköztársaság idején is aktív, baloldali újságíróval és költővel. Zsolt Bélát háborús sebesüléséből Nagyváradon kezelték; kórházi ágyon írta verseit és pamfletszerű újságcikkeit. Kapcsolatuk tartósságát jelzi, hogy a forradalmi lázak múltával Udvardy tervezett címlapot Zsolt Béla Hiába minden című verskötetéhez, mely 1921-ben a Sonnenfeld nyomdában látott napvilágot.
Az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság idején Udvardy is, mint pályatársai közül sokan, „a történelmet élte”. Belépett Kun Béláék Kommunista Pártjába, kinevezték a helyi Képzőművészek Testületének vezetőjévé és a Püspöki Múzeum igazgatójává.