Anyaország és Erdély

Magyar szavakkal – magyartalanul

Úgy vagyok vele, hogy egy-egy románból átvett, a magyarban idegennek minősíthető szó kevésbé tud annyira bosszantani, idegesíteni, mint egy-egy olyan magyar szavakkal írt kifejezés, amely mögött idegen gondolkozás, ennek megfelelően téves, már-már észrevétlen, magyarnak vélt szóhasználat húzó- dik meg. Az előbbi, az idegen szóhasználat könnyen felismerhető, de a sajátos román gondolkodást tükröző román kifejezések magyar szavakkal történő visszaadása, tükörfordítása szinte észrevétlen, csak a jó magyar nyelvérzékű személy ismeri fel: „ezt mi, magyarok nem így mondjuk”. 
Olyan ez, mint a támadó légierő: egyikre lehet tüzelni, a lopakodó gépre, mivel láthatatlan, nem. Említhetném példaként a szolgálati idő, munkaviszony jelentésű román vechime szó tükörfordítását, a régiséget, amely már-már erdélyi közszóvá avanzsált, de nem teszem, mert ez a példa az erdélyi nyelvművelésben lerágott csont, s bár minden erdélyi értelmiségi tudja, hogy idegenszerűség, mégis úton útfélen, írásaiban, nyilatkozatában előszeretettel használja.
A fentiekre gondolok, amikor egy-egy ilyen, tükörfordításból eredő „gyöngyszem” kerül horogra. Nemcsak nézem, olvasom is a labdarúgó-világbajnokságról szóló híreket. Napilap egyik beszámolójában olvasom: „Nigéria játéka minden esetre (helyesen: mindenesetre) a földön volt.” A cikk szerzője akár írhatta volna románul is a mondat második felét: …a fost la pământ. Nem így írta, mert vélte, hogy magyarul ír, de nem ezt tette, románul gondolkozott, még akkor is, ha gondolatait magyarul fejezte ki. Szegény nigériaiak! A magyar nyelv szóhasználata szerint a padlón voltak. Az ökölvívásból származó kifejezés („padlóra küldte ellenfelét”; „az amerikai bokszoló már a 3. menetben a padlón volt”) vonódott át később más, általánosabb beszédhelyzetre is.
Egy héttel korábban hallgatom a Kolozsvári Rádió reggeli magyar nyelvű adását, híreket a gyermeknapról; a programban rajz- verseny, csónakázás… Mit gondol a nyájas magyar olvasó: hol csónakázhattak a gyerekek? A bemondó, a hírszerkesztő szerint: a Központi parkban! teljesen elbizonytalanodom, hol is van ez a Központi park? Töprengésem közben felötlött bennem a román megnevezés: Parcul central. Mondhatná valaki, hogy mind a román, mind a magyar fent említett kifejezés nyelvileg kifogástalan, csak az a dolog bibije, hogy a Parcul central a kolozsvári magyaroknak Sétatér! Egy vagy másfél évszázada? A fordító tudattalanul ferdített.
S ha már így kifújtam indulatomat, mondjam el, hogy töprengtem a „vettem egy taxit” magyartalanságán. Sok nyelvvédő ajánlata szerint „taxiba ültem” (s úgy mentem az állomásra), ez azonban nem felel meg a beszédhelyzetnek – vélem. Ugyanis aki „taxiba ül”, a taximegállóban fogad egy taxit, ott „ül a taxiba”, de a román „am luat un taxi” esetében arról van szó, hogy az utcán leintettem egy taxit. Ezt a magyar nyelv így fejezi ki: „fogtam (nem vettem!) egy taxit”, ezt kívánja meg a magyar észjárásnak megfelelő magyar kifejezésforma.

Anyaországi furcsaságok

Az erdélyi ember szemszögéből számos furcsának ítélt jelenség közül magam itt természetszerűen néhány nyelvi furcsaságot érintek, olyanokat, amelyek az erdélyi magyar fülnek szokatlanok. Az ilyen szó és szófordulatok hallgatói, olvasói koránt sin- csenek meggyőződve, hogy ez a „változás” valamilyen vonatkozásban, akár árnyalatilag is gazdagítaná nyelvünket. Annyi bizonyos, mélyíti az anyaországi és a határon túli magyarság nyelvhasználata közti szakadékot. Több esetet összegyűjtöttem, ez esetben vegyük szemügyre az alábbit.
A rádióban, a televízióban, ottlétemkor beszélgetések közben hallom: „Nézz be hozzám úgy 11 óra magasságában.” Neves nyelvész egyik előadásában is így fogalmaz: „Ez a nyugati hatás úgy a 18. század magasságában következett be.”
Töprengek, hogy a fenti kiemelt szófordulat hoz-e a közlésben valami többletet, mintha hagyományosan azt mondanám: Nézz be hozzám 11 óra körül, 11 óra táján, tájban vagy akár tájt, egy kis beszélgetésre. Nyilvánvalóan nem. Annak ellenére a magasságában-féle jelenség immár korántsem itt-ott felbukkanó eset, hanem egyre jobban terjedő divat. A jelenséggel szemben csupán itt-ott felbukkanó szelíd ellenzés olvasható, hozzátéve: mai használata annyira beleivódott a nyelvhasználatba, hogy nehéz onnan visszaszorítani, eltávolítani.
Töprengtem azon, hogy a valami körül, táján, tájban, tájt helyett használt valaminek a magasságában vajon milyen szemlélet alapján keletkezett, azaz mögötte milyen szemlélet húzódik meg. Később műszaki foglalkozású ismerőseimmel beszélgetve, felhívták a figyelmemet az oszlopos megoldású grafikonokra. A grafikon ugyanis valamely jelenség bemutatására, a jelenség változásainak érzékeltetésére kiváló szemléltető módszer. Az egyik oszlop többiekhez viszonyított magassága adja a különbséget. 
Ha megpróbáljuk az elkövetkező időszakasz eseményeit kikövetkeztetni, akkor meglehet, hogy egyik-másik oszlop magas- ságában 2–3%-os eltérés: növekedés vagy csökkenés következhet be. Ennek az érvelésnek ellentmond, s a körül meg a magasságában értelmi azonosságát bizonyítja a nemrég feljegyzett, alábbi mondat: „Rio magasságában (azaz ’körül’) járnak a hajók.” Mihez viszonyítva van itt eltérő magasság? Kár és felesleges ezt a „magasságot” a köznyelvbe átültetni.
Magam is szeretem nézni a Magyar Televízió népszerű „Maradj talpon!” című műsorát. Olykor azonban meghökkent, hogy sem a szellemes műsorvezető, sem a versenyzők beszédében nincs meg a két és a kettő nyelvhasználati különbsége, hogy a kettő teljesen kiszorította a két számnévi jelzőt. Se szeri, se száma az ilyen példáknak: „Kettő olyan terméket találtunk…”; „Ide rakja a túzok kettő tojását”; „Akinek kettő darab(!) édesanyja van…”; „Az egyik gyermekem kettő éves…”; „Van kettő nagy gyermekem”. Stb. A jelenség nem új. Már néhány évtizede feltűnt a „kettő perc szünet”, a „kettő havonként fizetendő összeg” féle beszédmód. Elszomorító tény, hogy az aktív anyaországi szókincsből már-már kiveszett a tőszámnévnek és a vele alkotott szóösszetételeknek, szószerkezeteknek jelzőként használt egyedül helyes két, tizenkét, kétszer, kétszázezer stb. alakja.
A két és a kettő tőszámnév helyes használatát a nyelvtankönyveinkben szigorú szabály írja elő. E szabályt az 1980-ban megjelent Nyelvhelyességi kézikönyv így összegezi: „Nyelvünk ősi… sajátsága, hogy különbséget tesz a 2 számjegy jelzőként és állítmányként való felhasználása között. Jelzői szerepben a két forma a szabályos, helyes (pl.: két lány, kétoldalt), állítmányként a kettő (pl.: Hány ceruzád van? – Kettő!).” 
A fenti szabálytól való eltérés kétségkívül a csekken, nyugtán, postai utalványon nemcsak számmal, hanem betűvel is rögzített, írott változatában indult meg (pl.: 2500, azaz kettőezer-ötszáz). Feltűnése, majd terjedése elsősorban azzal magyarázható, hogy a két és a hét írás- és hangzásbeli hasonlósága gyakran félreértést eredményezhet. (Pl. egy zörejes telefonbeszélgetéskor félreérthetem, hogy a szóban forgó könyv ára kétezer vagy hétezer pénzegység.)
Ám A magyar nyelv értelmező szótára már ötven esztendeje figyelmeztet arra, hogy jelzői funkcióban a kettő forma csak a – hét-től való – félreértés elkerülése végett engedhető meg, mégpedig csakis egy okirat, okmány kitöltésekor, vagy a pontos idő, vonatindulás ideje jelzésekor. Csakhogy e nyelvi változás, szerintem szegényedés, túllépte korlátait. A két számnévi jelző helyét átveszi a kettő ott is, ahol a félreértés fel sem tételezhető. A rádió és tévébemondók előszeretettel beszélnek „huszonkettő órakor” kezdődő műsorról, a sportriporterek a kettőszáz méteres síkfutásról vagy gyorsúszásról, noha mint időegység huszonhét óra nincs, illetőleg a sportban hétszáz méteres versenyszámot sem ismerünk. A 21. század elhozta kettő-ezer-tizenhármat (a Kolozsvári Rádióban is), pedig tudjuk, hogy éveink között a hétezertizenhárom még igen távoli jövő. Sajnos, innen egyenes út vezetett a cikkünk elején említett kettő gyermek, kettő tojás féle alakokig.
Egy rádió- és televízióadásnak semmiképp sem kellene terjesztenie e „fejlődést”. Még szerencse, az irodalmi nyelv írott változatában még nem nyert teret a hibás nyelvi jelenség. A félreérthetőség híján kerüljük a kettő jelzői, modoros használatát; jelzőként csak a két formával éljünk, s hogy elkerüljük a félreértést, igyekezzünk a szót tisztán kiejteni. Képzeljük el, ha e változás végbemegy, alakilag is magyarázni kényszerülnénk a két alakot tartalmazó számos szólásunkat (két legyet egy csapásra, két szék között a pad alatt, egyszerű, mint a kétszerkettő stb.). S mint egy régebbi cikkében – a kérdésről szólva – Horváth Andor is szóvá tette mondván: Ady Endre Két kuruc beszélget című versét így kell majd szavalnunk: Kettő kuruc beszélget?

Erdély

Hogy a történeti Erdély mekkora területre vonatkozott, azt maga a név világítja meg. Az Erdély ugyanis összetett helynév: az erdő főnév és régi elü–elv szavak összetétele. Az előtagot aligha kell magyaráznunk. Az erdő az ered ’sarjad’ igének melléknévi igeneve: eredő, s eleinte vágás után felnövekvő, sarjadzó fiatal erdőre vonatkozott. Az elü–elv közszóként már elévült ősi magyar szó, csak földrajzi nevek utótagjaként fordul elő. Jelentése: valamin túl fekvő rész. 
Az elü szónak birtokos személyragos elve alakját találjuk sok elnevezésben. A gyepű elve: gyepűn túl fekvő terület, Havaselve: a havasokon túli terület (a mai Munténia). Híd-elve Kolozsváron a Főtér felől nézve a Szamos hídján túl fekvő városrész. Ugyanez az elü–elve rejtőzik az erdő elve szókapcsolatból keletkezett Erdély földrajzi névben is. Erdély tehát: erdőn túli területrész. Sokak szerint ez az elnevezés a Kárpát-medence közepét elfoglaló Nagyalföld felől értendő. Innen nézve a bihari hegyek erdőségei a Kárpát-medencét egy „erdőn inneni” és egy „erdőn túli” részre tagolják. Mások szerint viszont az Erdély elnevezésben az erdő a Keleti-Kárpátok vonulatát takarja, s a keleti tájakról érkező honfoglaló magyarok erdő elvén a Kárpátokon túli területet, a Kárpát- medencét értették. Ám valószínűbb, hogy az Erdély névben ugyanaz a központi magyar tájszemlélet érvényesült, mint a Tiszántúl, Dunántúl tájnevekben.
Minthogy a középkori magyar hivatali nyelv a latin volt, az Erdély név mintájára, tükörfordításként megszületett előbb az Ultratranssylvania, majd a szokásosabb Transilvania. Mind a magyar Erdély, mind a magyarországi latin Transilvania átment románba; a román Ardeal a magyar Erdély átvétele. A szókezdő magyar „e” = román „a” megfelelés teljesen szabályos, minden magyar eredetű e-vel kezdődő szóban románban a-t találunk. Elég, ha példaként az Enyed – Aiud, ellen – alean településnevet, illetve közszót említjük.
Erdély neve a németben Siebenbürgen. Tulajdonképpeni értelme: Hétvárország. A név a 11. századi Erdély hét ispáni várával függ össze. Ezek a következők: Dés, Doboka, Kolozsvár, Torda, Küküllővár, Gyulafehérvár és Hunyadvár.