A kereszténydemokrácia álláspontja

Amikor 1989-ben békés forradalom tört ki Európában, nagyon  kevesen ismerték fel ebben egy új korszak kezdetét. A régi világ darabjaira hullott. Az emberek a szabadság új rendjét kezdték keresni. Jobban mondva, néhányan, akik megsejtették az átalakulás méreteit, elindultak a keresés útján. A legtöbben abban reménykedtek, hogy magától fog kialakulni egy új rend. Ezek a remények azonban nem teljesültek. 
Azóta kontinensünkön eluralkodott a nyugtalanság. Nyugat-Európában sokan attól tartanak, veszélybe kerülhet jól megszokott jólétük. Közép-, de még Kelet-Európában is sokan félnek attól, hogy hosszú távon szegénységre lesznek ítélve. Mindenütt tanácstalanságot lehet tapasztalni. A politika tehetetlennek és ügyetlennek tűnik. Visszariad az új társadalmi rend alapjait tárgyaló vitától, és kerüli a jövőbeni európai államrendről szóló eszmecserét is. Úgy tűnik, a politikának tényleg nincs elképzelése arról, hogyan feleljen meg ennek a kettős feladatnak. 
Így nem meglepő, hogy egész Európában egyre többen fordítanak hátat a politikának. Ha a politika saját magát teszi megvetésre méltóvá azzal, hogy vonakodik saját feladatát felismerni, nem panaszkodhat, ha egyre többen megvetéssel fordulnak felé. Európa vezetői korunk jóformán egyetlen kérdésére sem adják meg a választ. Úgy tűnik, mintha a politika elvesztette volna belső határozottságát, a döntéseket napi hangulatnak megfelelően hozzák, és már csak azért sem emel igényt senki politikai vezető szerepre, mert senkinek sincs olyan meggyőző javaslata, amely választ tudna adni arra a kérdésre, hogyan lehetne az egymással összefüggő különböző nehézségeket megoldani. 
Az európai kereszténydemokrácia a gyengeség jeleit mutatja. A kereszténydemokráciát mostanában sok mindennek lehet nevezni, csak erőteljes mozgalomnak nem. Csökkent a kereszténydemokrata pártok képessége, hogy embereket egyesítsenek és gyűjtsenek egybe közös politikai célok érdekében. Mintha a kereszténydemokrácia is kezdené elveszíteni álláspontját. Miközben Európa minden társadalmában csökken a keresztény hithez és meggyőződéshez való kötődés, a kereszténydemokrácia elvárásait egyre kevesebben értik meg, és igen, egyre több választópolgárt éppenséggel inkább bosszantanak ezek az elvárások. Hogyan álljon tehát helyt a kereszténydemokrácia a hagyományos értékrend és az új életforma közötti feszültségek közepette? Reménykedhet-e abban, hogy céljai ismét a többség számára elfogadhatók lesznek, és mit kell ezért neki magának tennie? Hogyan várhatja el, hogy a keresztény embereszmény fennmaradjon, ha családi indíttatásuk és neveltetésük révén egyre kevesebben értik meg, mit is jelent, milyen ígéreteket hordoz a keresztény embereszmény?
A kereszténydemokraták olyan társadalomkép mellett szállnak síkra, amely az elköteleződéseket nem a szabadságtól való megfosztásként értelmezi félre, hanem a kölcsönös felelősségvállalást helyezi a középpontba, ami a közös érdeket szolgálja. Egy társadalomban a társas kapcsolatok, elkötelezettségek tulajdonképpen befektetések a szabadság növelése érdekében, amire oly sokan vágynak. Miért ne válhatnának azok is megszólíthatóvá egy ilyen társadalompolitika számára, akik ma nem szívesen vállalnak elköteleződéseket, mivel első pillantásra azt hiszik, hogy meg tudják védeni magukat az általuk nem szívesen vállalt igénybevételtől és korlátozásoktól, ha visszariadnak a kötöttségektől. 
Aki szabadságot szeretne, úgy nem nyerheti el, hogy teljesen kapcsolatmentesen éli az életét. Egy olyan ember, aki csak felmondásig vállal felelősséget, nem várhatja el, hogy ha sürgősen szüksége van segítségre és támogatásra, a többiek mellé álljanak. Ezért egy szabad társadalmat, amely nem akar kihűlni, megóvhat az összeomlástól az önként vállalt, egymásnak kölcsönösen megígért felelősség.
Az intézmények közül a család az egyetlen hely, ahol a fiatalok megtanulják a szabad együttélés ezen alaptörvényét. Csak a családban fejlődik ki az az életérzés, amely a szabadságot és az elköteleződést mint ugyanazon érme két oldalát jeleníti meg. A házasság pedig nem több és nem kevesebb, mint ennek az életérzésnek a beteljesítése, bizonyíték arra, hogy készek vagyunk a feltétlen felelősségvállalásra a kölcsönös segítségben való bizalom egyik előfeltételeként. Egy házasság – mint minden az életben – zátonyra is futhat. Ennek a kudarcnak a veszélye azonban nem ad okot arra, hogy a fel­tétlen és visszavonhatatlanul megígért felelősséggel vállalt kapcsolatokat száműzzük a társadalomból.