ERDÉLYI LÁTKÉPEK / GYIMES

ERDÉLYI LÁTKÉPEK / GYIMES

1969 egyik augusztusi napján, majd tízórás vonatozás után végre leszálltam Tarkő megállónál. Felvettem a hátizsákot, hónom alá meg a rajztáblát, és elindultam. Az utasítás így szólt: „Kérdezd meg valakitől, merre van a Setét-patak, aztán gyere addig a patak mentén felfelé, amíg megtalálsz.” Kolozsvári barátainknak – itteni mentoraimnak – ugyanis valahol fenn, az esztenáknál volt egy kis kalyibájuk, ahová ők pár nappal azelőtt már felmentek.
Követtem tehát az utasítást, és a késő délután lassan fogyatkozó fényénél egyre mélyebbre hatoltam egy ismeretlen és varázs- latos világba. Elmaradtak a főút menti házak, el az autók zaja, helyüket a patak és a hegyoldalak minden zugából csorgó vízfolyások csobogása, az állatok hangja és a gazdaságok épületeinek laza csoportjai váltották fel. A völgy – azóta már tudom, hogy ez a Gyimesek egyik legszebb patakvölgye – egyre inkább beszűkült. Az út is egyre meredekebbé vált, az épületek is el-elmaradoztak. A patak szádában – a torkolat környékén –még lapos területen tágasan terültek el az udvarok, följebb hol az egyik oldalon, hol a másikon szűkebb udvarokon állottak az épületek. A kertek felfelé terjeszkedtek a hegyoldalakon. Mindenütt egyszerű kerítések rajzolták ki a legelők s a kaszálók határait. Legtöbbször három durván megmunkált vékonyabb fenyőszálból álltak, magas oszlopokra rögzítve. Körös-körül mindenütt fa: az erdők élő, tömör fenyőfalainak előterében a hol meredek, hol lankás legelők, kaszálók aljában hatalmas istállók, csűrök, pajták sötétlettek. Zsindelytetejük beérett szürkesége szépen egészítette ki a faszerkezetek sokféle sárgáját, barnáját, vörösét és szürkéjét, meg a vakolt oldalak kékjét és fehérjét. A gazdaság épületei mellett szinte szerényen húzódtak meg a lakóházak, melyek között szép számmal akadt régi is. Egyszerű, sokszor szimmetrikus elrendezésű, két- vagy négyhelyiséges, tornácos faházak voltak, melyeket a tornác szépen faragott rácsain kívül a sötét boronafalból messzire világító világoskék vakolt ablakkeretezés díszített. Az építésznövendék és a néprajz rajongója számára valóságos eleven skanzen volt ez a völgy. Nem lehetett betelni a majdnem egyforma, de mégis másmilyen építmények látványával, a részletek sokféleségével, az anyag szépségével. És mennyi, de mennyi régi épület egy rakáson… A huszadik század divatja mintha meghátrált volna a gyimesi völgyek bejáratánál. 
S ami még izgalmasabbá tette ezt a világot, az volt, hogy a skanzen valóban működött. Az emberek – a csángók – az évszázadok óta megszokott gazdálkodási módjukat űzték, melyet a termelőszövetkezetek nem ronthattak meg, hiszen itt, a hegyek között nem voltak termelőszövetkezetek. Tavasztól őszig az állatok – a tehenek s a juhok – a havasi legelőkön tartózkodtak, s velük együtt az emberek, az asszonyok is. Fejték a jószágot, készítették a sajtot, túrót, őrizték az állatokat farkastól, medvétől, megkeresték hetedhét hegyeken, ha elcsavargott. Kaszálták a füvet, gyűjtötték s hordták be a szénát, hogy a télire a „lenti” istállókban tartott állatoknak legyen mit enniük. 
Ez a gazdálkodás igencsak archaikus volt, és nem valami jól jövedelmezett, az önellátás határán élő sokgyermekes családok szerény pénzbeli jövedelmüket a Tatros-völgy, a „Lokok” üzemeiben dolgozó férfiak keresetéből szerezték. Ezért aztán az emberek élete sokszor szegényes volt, ám az anyagi javak hiányát az én szememben ellensúlyozta a környezet régiessége, a szép tájszólás, a háziipar – szövés, fonás, faragás – mindennapos volta. Sokan jártak csángós viseletben – főképp az idősebbek –, a férfiak posztóharisnyában, az asszonyok katrincával, hétköznap egyszerűbb, ünnepen dísze­sebb ingben. 
Persze ezt akkor – a Setét-patak mentén felfelé haladva – még csak sejteni lehetett, de az első benyomások máris lenyűgözőek voltak. Hát még mikor megérkeztem végre a kalyibához, mely a Károlyék esztenájától nem messze, de mégis magányosan állt a rét szélén, az erdő és a patak között. Egyszerű volt ez is, nem több, mint a pásztorok szállásai. Kicsiny tornác és egy helyiség. A szögletesre bárdolt gerendák réseit épp csak itt-ott töltötték ki fűcsomókkal, gizzel-gazzal. A kalyibában alul fenyőágakkal és szénával töltött rekeszték volt az ágy, fölül a gyerekek aludtak egy ugyancsak szénával töltött kicsi polcon. Nyár, s a kalyiba igencsak új lévén, fűtés nem volt. 
Ahogy a nappali barangolások édes élményeit, a rókagomba-paprikást, a természettel és főképp a csönddel való együttélés öt napját nem felejtem el soha, ugyanúgy felejthetetlenek a kalyibában töltött éjszakák is. Soha, sem azelőtt, sem azután, annyira nem fáztam, mint ott és akkor. Minden ruhámat, ami velem volt, magamra vettem, és mégsem tudtam átmelegedni egy percre sem. Akik tanúi voltak akkori szenvedésemnek, máig emlegetik (akárcsak én). 
Mégis ez a – ma már – mulatságos emlék is beleszépül az első szerelem azóta sem múló lázába. Hiszen számomra a Gyimes ma is Erdély legszebb vidéke, sőt más országokban sem láttam párját. 
A hegyek inkább dombosan szelíd hajlása, a völgyek barátságos zártsága, az ég mindig változó boltozata úgy vesz körül, mint az anyaméh. A színek élénk, nedves ragyogása tavasztól őszig gyönyörködtet, hogy aztán a tél fekete-fehér szürkeségében vagy éppen okker kopárságában érzékeink megpihenhessenek. De ez a világ nem csak színes, hanem éppolyan könnyedén és természetesen leírható fekete vonalakkal is a fehér papírlapon. A házak, a csűrök tiszta, rendszeres és ugyanakkor változatos vonalai, a sok párhuzamos, vízszintes és függőleges gerenda, léc és deszka, oszlop, rúd és kerítés szép geometriába rendeződik a dombok lágy ívei és az erdők sötét foltjai között. A harmónia, mely az emberkéz alkotta szigorú geometria szikár és kemény világa és a természet odaadó lágysága, hullámzó szelídsége között fennáll, egyedülállóvá teszi a világ e kis szegletét. 
A világ természetesen változik – sokan úgy mondják, fejlődik –, és ez a változás a Gyimest sem hagyta érintetlenül. Mégis, mégis… 
Ma már megszállhatunk kényelmes panziókban. Mára eltűntek a működő üzemek a Lokokon. Sok helyütt már a – sokszor rabló, vad pusztítást hozó – fakitermelés és fafeldolgozás adja a megélhetést. És, hallj Uram csodát, a csángók benzinmotoros kaszával vágják a füvet a meredek oldalakon. De vágják, mert a hagyományos állattartó gazdálkodás – ha itt-ott már csak romjaiban is – még mindig él a völgyekben, a patakokon és a havasi réteken. Még mindig készítik fenn a sajtot és a túrót, az ordát és a bálmost. Az asszonyok még mindig járják a hegyeket az elbitangolt tehénke után. Még mindig a lovas szekér a fő közlekedési eszköz a sokszor vízmosásba vesző utakon. Még mindig állnak a hatalmas csűrök és istállók – hiszen használják őket –, noha a zsindelyt sok helyütt a hullámpala váltotta föl. Még nem nőnek égig a házak, a józan takarékosság még uralja a másutt már jócskán felszökött túlépítési lázat. Még mindig tiszták a vizek és a levegő, és tiszták és egyszerűek az emberi szándékok. Még mindig régies és romantikus ez a vidék, az Isten és az ember alkotta világ. És még mindig nehéz – vagy talán még nehezebb – a megélhetés…