Simon Péter ezt válaszolta neki: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”
A karantént eleddig leginkább filmekből, elbeszélésekből, regényekből, memoárokból ismertük. Most, hogy önmagunkon, saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk, egészen más színben látjuk ezt a jelenséget. Elménk, lelkünk legmélyebb zugait is átjárva, jeges félelmet, bizonytalanságot, türelmetlenséget, reményvesztést, véget nem érő várakozást, sőt olykor kilátástalanságot, letargiát sulykolt belénk a felismerés. Hiába a keserédes karanténhumor, hiába az erőltetett (ál)harsányság, a nagyotmondás belső igénye, a vége úgyis minden alkalommal groteszkbe hajló ajakfintor, homlokráncolás, legfőképp pedig belső őrlődés.
Nincs mit takargatnunk, az ÚJ helyzet gyökerestül változtatott meg mindent/írt felül és újra kapcsolatokat, viszonyulási pontokat, elbizonytalanítva szilárdnak, bivalyerősnek hitt szerelmeket, barátságokat, rokoni viszonyokat, munkahelyi kapcsolatokat, mételyezve akár a szülő-gyerek kapcsolatot is. Közben pedig még jobban megrendült a bizalom az állam, a politikusok és még az intézményes egyház iránt is. Karanténba kerültek stabilnak hitt alapok, megszűntek azoknak lenni, amiknek eleddig tekintettük őket. Ha eddig azt mondtuk mai, posztmodern világunkról, hogy őrült világ, akkor a mostani helyzetre új jelzőket kell keresnünk.
A „nagy védekezés” közepette lassan azt sem tudjuk, melyik összeesküvés-elméletnek higgyünk, hogy Isten büntetésének tudjuk-e be mindezt. Meggyőződéssel valljuk, hogy hazudik a média, hazudnak a hatóságok, ferdítenek és elkendőznek tényeket a hírfolyamok, s miközben már-már kórosan vigyázunk, hogy ne fertőződjünk meg, hogy vitamindömpinget zabálva erősítsük immunrendszerünket, eközben a lelkünk pőrén marad. Kapaszkodunk ugyan családba, nemzetbe, hitbe, minden „lelkünk ügyébe” eső pozitív gondolatba, színes, biztató posztolásokba, minőségi, okosnak vélt, biztató kontentekbe, online misékbe, pszichológiai szakirodalomba, és mégis bennünk marad a félelem, bennünk marad a bizonytalanság a holnapot illetően. A lelkünkben úrrá lett keserű felismerések kormányoznak mindent.
Válság van. Külső és belső egyaránt. Talán még azok is elkezdtek imádkozni, akik eddig nem tették. Egyre többen fordulnak lelki tartalmak felé, készítenek leltárt, bocsájtanak meg és engednek el múltbeli történéseket, traumákat. Alkalmas idő ez minden effélére. Többet játszunk gyerekeinkkel, valósággal újra- felfedezzük őket, mint társunkat is, az egymásrautaltság új dimenziókat nyit (zár le) közös életünk minden területén.
De hogyan tovább? A vírus – úgy tűnik – hűséges kutyaként velünk marad még egy jó ideig. Igyekszik belénk marni, ordasként elragadni sorainkból az éppen gyöngébbeket. Szép csendben, burkoltan vagy sem, de már az őszi digitális oktatást is lehetségesnek/kötelezőnek vélik, a felhőtlen vakációzásnak mindenképp lőttek. Így aztán hosszabb távon kell berendezkednünk az ÚJ életre, úgy, hogy ennek történéseit is újra és újra felülírják a napi események.
Johan Huizinga holland művelődéstörténész Homo ludens c. kiváló könyvét teljes egészében a JÁTÉKOS, a JÁTSZÓ embernek szenteli. Arról győz meg mindannyiunkat, hogy a játék alapvetően életösztön kérdése, és az, aki az élet legsötétebb óráiban, veszteségek, traumák, kényszerhelyzetek közepette is meg tud maradni játékosnak, teljes szívvel és lélekkel birtokolva az örömet, s az ebből fakadó játékosságot, az nem győzhető le. Soha.
Jó lenne, ha mindannyian változtatni tudnánk vélt vagy valós nyűgeinken, a bezártságból, a korlátokból fakadó rossz közérzetünkön, állapotunkat felismerve kitörnénk az elsősorban saját magunk alkotta belső karanténunkból. Így aztán felszabadítva életenergiáinkat, újult erővel tehetnénk a jót, nemcsak ajkainkat formálva mosolyra, hanem szívünket és lelkünket is.
A fentiek mellett/ellenére mégiscsak szerencsések vagyunk.
Elbátortalanító és egyre jobban elbátortalanodó világunk megtapasztalása mellett is a Jóisten mindannyiunkat szeret, megváltott minket, oltalmaz bennünket.
Ha istengyermekségünket s az önmagunkban lévő, bennünk rejtekező istenarcunkat képesek vagyunk felszínre hozni, megőrizni és jótettekkel, önzetlen szeretettel, sok mosollyal gyarapítani, ha „játszóember” kondicionáltságunkat sikerül újra kibontakoztatni és akár tudatosan fejleszteni, akkor minden bizonnyal újra felragyoghat napunk. Akkor jöhet bármilyen vírus, bármilyen ínség, képesek leszünk kezelni a kihívásokat, a gondokat és a felmerülő problémákat.
Őszintén kívánom mindannyiunknak ezen felismeréseket. Egymás elfogadásában és a szeretetben megújuló törekvéseink révén váljunk jobb emberekké. Karantén ide vagy oda.
Hiszen... „az örök élet igéi nálad vannak”.