Az európai demokrácia és szabadság elhivatott szószólója: Alcide de Gasperi

Halálának 70. évfordulóján megemlékezünk Alcide de Gasperi olasz politikusról, az egységes keresztény Európa gondolatának egyik markáns képviselőjéről, aki Robert Schuman, Konrad Adenauer, Winston Churchill és Jean Monnet mellett Európa alapító atyáinak egyike. Alcide de Gasperi 1945 és 1953 között miniszterelnökként és külügyminiszterként vezető szerepet játszott Olaszország bel- és külpolitikájának formálásában, a demokratikus modernizáció megalapozásában, valamint nemzetközi szinten hozzájárult az európai integráció alapjainak lerakásához.
Alcide de Gasperi 1881. április 3-án született, édesapja meglehetősen szerény anyagi körülmények között élő rendőr volt. Gyermekkorát a Trentino régióban töltötte, amely akkoriban a többnemzetiségű és multikulturális Osztrák–Magyar Monarchia olasz ajkúak lakta területe volt. Így tehát korán megtapasztalta egy soknemzetiségű államhoz tartozás érzését, melyben különféle identitású csoportok éltek egymás mellett. Mivel egyetlen olaszországi egyetemen sem tudott volna tanulmányi támogatással tanulni, 1900-ban Bécsbe utazott, s filozófiai és irodalmi tanulmányokat folytatott. Miután 1905-ben megszerezte diplomáját, visszatért Trentinóba, és a La Voce Cattolica című napilapnál helyezkedett el tudósítóként. Különböző katolikus fórumokon ténykedett, és Trento tanácsnoka lett az osztrák kereszténydemokrácia pártjának a színeiben. 1911-ben, harmincévesen beválasztották az osztrák parlamentbe az Osztrák–Magyar Monarchia olasz ajkú alattvalójaként. Parlamenti képviselőként elsősorban az olasz nyelvű kisebbség és Trentino autonómiájáért szállt síkra. Az első világháború kitörését követő olasz hadba lépés után pedig a belső-ausztriai területekre internált olaszok érdekvédelmét tekintette legfontosabb feladatának. A Monarchia összeomlását követően Trentino Olaszországhoz került: ekkor belépett az olasz Néppártba, és 1921-ben annak parlamenti képviselője, 1923-tól vezetője lett.
Az egypártrendszer bevezetését követően már bujkálnia kellett. Egy 1926-os trieszti utazása során lebukott és hat év börtönbüntetésre ítélték, ahonnan két év múlva amnesztiával szabadult. 1929-től a Vatikán könyvtárában talált menedékre. Eközben az antifasiszta szerveződésekben jelen volt, s előkészítette egy új, modern kereszténydemokrata párt megalakulását. Annak 1943-ban lett a vezetője, 1944–1945-ben pedig külügyminiszter lett.
De Gasperi gazdaságpolitikai elképzelései a kereszténydemokrata párt programjának megfelelően monopóliumellenesek voltak. Azt vallotta, hogy az állam feladata nem más, mint felügyelje, előmozdítsa, integrálja a magánkezdeményezés legkedvezőbb feltételeit azzal a céllal, hogy a szabad kezdeményezés és a verseny az egyes vállal- kozások között a köz hasznára váljon.
Kormányfői feladatai ellátása mellett a belügyi tárcát is vezette, és nagy energiával fogott hozzá a rendfenntartó erők, a prefektúrák újjászervezéséhez, a volt partizánok még mindig meglévő fegyverraktárainak a felszámolásához.
A nemzetközi együttműködés lelkes szószólójaként és az ország háború utáni újjáépítéséért elsődlegesen felelős politikusként meg volt győződve arról, hogy a nemzetközi színtéren vissza kell állítani Olaszország tekintélyét. Ennek érdekében részt vett az Európa Tanács létrejöttében, és az olasz nép körében sikeresen kampányolt az amerikai Marshall-tervvel és a NATO-tagsággal kapcsolatban.
De Gasperi szerint a második világháború tanulsága minden európai számára ugyanaz: „a jövő nem az erőből vagy a hatalomvágyból, hanem a demokratikus módszer türelmes alkalmazásából, a megállapodások konstruktív szellemiségéből és a szabadság
tiszteletben tartásából építkezik.”
Arra figyelmeztetett, hogy ha a közös Európa építése nem haladja meg a közös adminisztráció kialakításának a szintjét az arra irányuló közös nemzeti akaratok nélkül, akkor csak egy nehézkes, nehezen kezelhető s talán elnyomó gépezet lenne az eredmény.
Az elsők között válaszolt Robert Schuman egységes Európa létrehozásáról szóló, 1950. május 9-i felhívására. Ez egy évvel később az Európai Szén- és Acélközösség megalapításához vezetett, s annak első elnöke 1954-ben de Gasperi lett. Ugyan a projekt végül elbukott, Gasperi mindvégig a közös európai védelmi politika védelmezője és szorgalmazója maradt. Európa iránti elkötelezettségét 1952-ben Nagy Károly-díjjal honorálták.
A kereszténydemokrata párt számára viszonylag kedvezőtlen eredményeket hozó 1953-as választásokat követően lemondott, s nyolcévi, az olasz történelem egyik legnehezebb periódusában folytatott miniszterelnöki tevékenység után befejezte politikusi pályafutását. Élete utolsó évére ugyanoda – Trentinóba – vonult vissza, ahonnan elindult. Munkájának gyümölcsét ugyan már nem élvezhette, de szerepéről a római szerződések 1957-es aláírásakor széles körben megemlékeztek.
Vagyontalanul halt meg, annak az elvének megfelelően, hogy a politikus gyarapodását megelőzi nemzetének gyarapodása.

Könyvészet 

M. Szebeni Géza: A „de Gasperi-évek”: 1945–1953(Egy évforduló margójára). In: Magyar Szemle 2004/5-6.111. old.                                         

Alcide de Gasperi: az európai demokrácia és szabadság elhivatott szószólója. In: https://europa.eu/european-union/sites/europaeu/files/eu-pioneers/eu-pioneers-alcide-de-gasperi_hu.pdf.                                                                                                                   

https://barankovics.hu/alcide-de-gasperi-es-az-egyseges-kereszteny-europa/