Merre tartasz, kereszténydemokrácia?

Két évtizeddel ezelőtt a politikai közéletben, baráti társaságokban arról beszéltek/tünk, hogy van-e jövője a kereszténydemokráciának. Ahhoz, hogy választ tudjunk adni ezen súlyos és politikai jövőt alapvetően meghatározó kérdésre, tekintsünk a kereszténydemokráciára és alapelveire. 
Az 1789-es francia forradalom óta négy különböző eszmerendszert különíthetünk el a XXI. század Európájában. Történelmi kialakulásuk sorrendjében: 
– a személyes és politikai szabadságjogokat követelő liberalizmus; 
– a forradalmak okozta „anarchiára” reakcióként megjelenő rend- és értékpárti konzervativizmus; 
– a társadalomban fellelhető egyenlőtlenségek megszüntetésének igényével (társadalmi egyenlőség elve) fellépő szocializmus;
– és a keresztény értékek hangsúlyos képviseletét felvállaló kereszténydemokrácia. 
1. A kereszténydemokrácia az a politikai irányzat, amely a közjót a demokrácia révén, a minden emberhez szóló evangéliumi üzenetből merített elvek szerint akarja szolgálni. XIII. Leó pápa az 1901-ben kelt Graves de communi enciklikájában a kereszténydemokrácia kifejezést  elfogadhatónak nyilvánította, amely akkor a keresztények társadalmi tevékenységét jelentette. A pártszervezés az 1922-ben indult Actio Catholica jegyében épült ki. Sokan hajlamosak a konzer-vativizmust és a kereszténydemokráciát egybemosni, ami helytelen. Bár hasonló elveket valló eszmékről van szó, és jelenleg az Európai Unióban a kettő különbsége egyre kevésbé jelentős, számos ponton van eltérés köztük, nem csak történetileg. Krizmanits József hasonlatával élve, ha ábrázolni szeretnénk a négy eszmerendszer kapcsolatát, akkor egy kört négy cikkelyre osztva úgy helyezhetnénk el őket, hogy a kereszténydemokrácia melletti mezőben a konzervativizmus és a szocializmus helyezkednek el (mindkettőben fellelhetők a kereszténydemokráciához hasonló értékek), vele átellenesen a liberalizmus, amellyel leginkább szemben áll.
Az első világháborút követően a konzervatív pártok meggyengültek, a radikális jobboldal vált dominánssá. Ez az antiliberális és antibolsevik fasizmusban testesült meg. Ehhez hasonlóan a radikális baloldal is erősebbé vált. A második világháborút többen a radikális jobboldal és a baloldal (a liberálisok és az Egyesült Államok) háborújaként aposztrofálják. A jobboldal tekintélyét rombolta, hogy együttműködött a fasizmussal, ezáltal hitelét vesztette. Az űrt a kereszténydemokrácia töltötte be, főleg a legyőzött országokban. 
Nem véletlen, hogy a kereszténydemokrata pártok Olaszországban, Németországban, Hollandiában, Ausztriában és Belgiumban a háború utáni évtizedben jóval 40% feletti szavazati arányt tudhattak magukénak. Így a második világháború után Európa talpra állása, egységesülése és megerősödése nagy részben a kereszténydemokrata pártoknak és kiemelkedő történelmi személyiségeiknek köszönhető. Az európai egység megálmodói, alapító atyái, Konrad Adenauer, Robert Schuman, Alcide de Gasperi mind kereszténydemokraták voltak.  
A keresztény Európáért dolgozó Robert Schuman mondotta, hogy „az állam saját magának okozna kárt azzal, hogyha nem ismerné el a vallás szerepét az állampolgári erények gyakorlásában, a társadalmat széthullással fenyegető erők elleni fellépésben, amely erők mindenütt jelen vannak. Mindenképp el kell ismerni az egyház hatalmas morális erejét és tanításának értékeit”. 
Az Európai Unió megteremtése az első lépésektől kezdve magán viseli a kereszténydemokrata eszmeiséget, nem véletlen, hogy elvei a kereszténydemokrata alapelvekkel azonosak. A kereszténydemokraták hisznek a parlamentáris rendszerben és a természetes közösségek (család s különböző egyesülések) meghatározó szerepében. Gondolkodásmódjuk előnyben részesíti a decentralizációt a régi hagyományokkal egyetemben, miközben egyidejűleg pártolja a nemzetek feletti autoritás egyes formáit és a nemzetközi együttműködést.
A kereszténydemokrácia az EU valódi sikertörténete a XX. század második felében, s az 1980-as évekig Európa politikai kultúrájának meghatározó irányzata volt. Aztán a ’80-as évektől visszaesés figyelhető meg, egyrészt a pártok (CDU,CSU) elfásultak, belefáradtak a hosszas kormányzásba. Másrészt, mivel Nyugat- és Északnyugat-Euró- pában nagymértékű szekularizáció ment végbe, a választók számára kevésbé fontos a vallás, új divatoknak hódolnak. Miután a hidegháború véget ért,  ebből kifolyólag nincs szükség a baloldallal szembeni olyan markáns alternatívára sem, amelyet a kereszténydemokrácia képviselt. Ehhez kötődik, hogy a szocialista és liberális pártok a politikai centrum irányába mozdultak el, így ott egyre kevesebb hely maradt a kereszténydemokraták számára. 
Egy új jelenség, az individualizmus erősödése folytán a vallásos pártok eszmerendszere fokozatosan eltávolodott az egyháztól, mondván, hogy az már nem fejezi ki világképüket. Sőt a genderideológia zászlósai lettek. Ebben a bajban leledzik most az EU.
Az Európai Unió létét a kereszténydemokráciának köszönheti. Schuman hirdette, hogy a demokrácia akkor született, amikor az ember arra kapott felhívást a kereszténységben, hogy földi életét az emberi méltóságnak megfelelően, az egyéni szabadság, valamint mindenki jogainak tiszteletben tartásával, a mindenkit magába foglaló testvéri szeretet gyakorlata révén valósítsa meg. „A kereszténység megtanította minden ember egyenlőségét, fajra, bőrszínre, társadalmi osztályra, foglalkozásra való tekintet nélkül. Tudatosította a munka méltóságát, a lelki értékek elsőbbségét, amelyek egyedül képesek arra, hogy megnemesítsék az embert.”
Robert Schuman célja nem az volt, hogy egy államok feletti államot hozzon létre, ha-nem az „unió, kohézió, koordináció”, vagyis az egység, az összetartó erő és az összehangolt tevékenység jelentették számára az elsődleges szempontokat, ahogy ezt Európáért című könyvében kifejtette. Mindez azonban csak akkor tud valóban működni, ha érvényesül az alapelv: minden tagállam egyenlő jogokkal és egyenlő kötelességekkel rendelkezik. Szállóigévé lett kijelentése, egyben figyelmeztetés mindenkinek: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” 
2. A kereszténydemokrácia legfontosabb három elve: a perszonalizmus, a szubszidiaritás és a szolidaritás.
a) A perszonalizmus vagyis személyesség (személyközpontúság) a személyt középpontba állító filozófiai és teológiai irányzat. Az ember Isten képmása, feladata a világ átalakítása, a kegyelemből fakadó istengyermekség pedig a személyes szabadságra való felszabadulás. 
A liberális individualizmustól eltérően, azt hangsúlyozza, hogy a személyes fejlődést leg-inkább a társadalmi kontextusban lehet kivívni. A szocializmussal ellentétben, ahol az individuum azért van, hogy a társadalmat szolgálja, a kereszténydemokrácia felfogása szerint a társadalom való arra, hogy az egyén fejlődését lehetővé tegye. E szerint az állam szerepe korlátozott, kiegészítő jellegű kell hogy legyen, de elég erős ahhoz, hogy a közjót társadalmi politika révén elérje. 
b) A szubszidiaritás. A szó jelentése: kisegítés, felsegítés. A kereszténydemokrácia második alapelve, amely szerint egy adott szervezeti szint amit meg tud oldani, abban magasabb szint nem jogosult dönteni. 
A szubszidiaritás szabályozza az egyes emberek, a kisebb-nagyobb közösségek, a társadalom és az államhatalom kölcsönös viszonyát. A személyi szabadsággal és a közösségi élettel kapcsolatos feszültségek feloldására is szolgál (ApCsel 6,1–7). 
A magasabb szervezeti szintek feladata a kisegítés, az önszerveződés támogatása és döntés a helyi szinten bizonyíthatóan nem kezelhető kérdésekben. 
Az államhatalom feladata támogatni az embert, a kisebb közösségeket, beleértve a nemzetiségeket is, amennyiben rászorulnak, és tevékenységük megfelel a közjó érdekeinek. Egészséges társadalomban a közösségek és társadalmi mozgalmak száma döntő jelentőségű. Ebben fogalmazódik meg a közjó gyakorlati tartalma. Ezek jelentik a különböző politikai pártok részére is a társadalmi alapot, és rájuk tartozik azok tevékenységének ellenőrzése.
c) A szolidaritás – testvériség: az Isten képmására teremtett ember társas lény, és természetéből fakadó adottság, hogy közösséghez tartozik és felelősek egymásért. „A szolidaritás gyakorlata minden közösségben akkor hatékony, ha különböző tagjai személynek ismerik el egymást. Akiknek nagyobb a befolyásuk, mert nagyobb vagyonnal és több szolgáltatással rendelkeznek, érezzék magukat felelősnek a leggyengébbekért, és legyenek készek részt adni tulajdonukból. Viszont a legszegényebbek – ugyanezen szolidaritásnak megfelelően – nem különülhetnek el és nem lehetnek társadalomellenesek, ellenkezőleg, miközben küzdenek törvényes jogaikért, tegyenek mindent, ami rájuk tartozik, a közösség javára. A társadalom középrétegeinek nem volna szabad csupán a saját egyéni hasznukat nézniük, hanem figyelembe kell venniük mások érdekeit is.” (II. János Pál, Sollicitudo rei socialis)
Napjainkban az EU súlyos válságot él át. Elvágta az éghez fűződő kapcsolatát, mint a pók a hálóját tartó fonalat. Újból kell építkezni. Jó példaként áll előttünk a kereszténydemokrácia, az EU valódi sikertörténete a XX. században. Azért, hogy sikeresek legyünk, vegyük komolyan a kereszténydemokrácia legfontosabb három elvét: a perszonalizmust, a szubszidiaritást és a szolidaritást.
3. Van-e legitimitása a kereszténydemokráciának? Szükség van-e rá? – Amikor az európai társadalom, úgy tűnik, véglegesen és végletesen kétpólusú politikai erőtérben gondolkodik és az ún. ‘új világrend’ kiépítésén mesterkedik, ez a jövőtlenné válást jelenti. 
a) Éppen ezért a kereszténydemokrácia olyan politikai entitás, amelyre nemcsak az erdélyi magyarságnak van szüksége, hanem Európának is. Legitimitása van.
b) Mert szükség van rá, újra kell szerveznie önmagát, elkötelezedett tagokkal. A fiatal politikai generációnak lehetőséget kell adni a kereszténydemokrácia megjelenítésére, kibontakoztatására és publikálásra.
c)  Értékelvű politizálással (még a románokkal is) gyakorlati válaszokat jelenítsen meg a közönség számára. Politikusai pedig alapvető etikai kérdésekben legyenek hűségesek az egyház erkölcsi és szociális tanításához.
d)  A fent megfogalmazott gondolkodás és jövőkép nem mások rovására történik. De látnunk és tudnunk kell, hogyha rövid időn belül nem jön létre megújulás, akkor a romániai magyar kereszténydemokrácia jövője megkérdőjeleződik. Nemcsak nekünk érdekünk mindez! Az RMDSZ érdeke is az, hogy hosszú távon megbízható, egységes, erős és praktikusan politizáló kereszténydemokrata mozgalma legyen, mely a keresztény elveket valló, elkötelezett polgárok támogatásával erősíti a közjó szolgálatában. 
A keresztény elkötelezettség 2000 év történelme folyamán különböző módon valósult meg a világban. Az első századok egyik keresztény egyházi írója szerint a „politikai cselekvés a közéletben való polgári részvétel” volt (Diognétoszhoz írt levél 5,5). Az Egyház a szentek sorában tisztel olyan férfiakat és nőket, akik a kormányzásban és politikai életben fejtették ki nagylelkű elkötelezettségüket. Közéjük tartozik Morus Szent Tamás, aki a vezetők és politikusok védőszentje, és akinek a vértanúhalála „a sérthetetlen lelkiismeret méltóságának kife- jeződése” (II. János Pál). Szent Tamás elutasított minden kompromisszumot, ami a lelki elnyomás különböző formáiban nyilvánult meg. A hűség és a törvényes intézmények megtagadása nélkül életével és halálával bizonyságot tett arról, hogy „az ember sem a politikában, sem az erkölcsi életben nem tudja magát függetleníteni Istentől”.
A világi hívők mindenkor „keresztény lelkiismerettel” és az azzal megegyező értékekkel egyetértésben teljesítik általános politikai kötelességeiket, gyakorolják sajátos feladatukat, hogy az e világi rendet keresztény módon átitassák. (Hittani Kongregáció dokumentuma 2003. jan. 16.)