Mindennapi kenyerünk

A kenyér szavunk a magyar nyelv szókincsének ősi rétegébe tartozik. Természetesen ez a szó nem jelentette akkor teljesen ugyanazt, mint ma. A kenyér eredeti jelentése ’darakásából készült ételféle’ lehetett. Őseink a kölest törték meg, és készítettek belőle kenyér-nek nevezett kását.
Hogy a kenyér-ből mai értelemben vett kenyér jöjjön létre, kovász-ra és kemencé-re volt szükség, ahol a megkelesztett tésztát megsüthették. A kemence mellett volt egy ugyancsak ’kemence’ jelentésű pest szavunk is (Háromszék egy részén még ma is a sut, a kemence és a fal közötti rész, neve: pest mege). Valószínűnek látszik, hogy ezt a pest-et eleinte és elsősorban a rozskenyér készítésére használták. Az említett kovász, kemence, pest szavakon kívül, a kenyérsütéssel kapcsolatos kifejezések közül hadd említsünk meg még néhányat; ilyen a ’tűzpiszkáló’ jelentésű azsag meg varizsáló, továbbá a ’kemencetisztító seprű’ jelentésű pemete, másutt penető, peheteg szó.
A kenyér szónak már a 15. század elején bővüléssel létrejött egy általánosabb ’az élet fenntartására szükséges táplálék, a megélhetéshez szükséges anyagiak’ jelentése is. Ezért az, aki dolgozik: kenyeret keres. Ha kiteszik az állásából: kenyér nélkül marad. A 17. századtól a kenyér szóval több olyan szólásszerű kapcsolatban találkozhatunk, mint amilyen például a nem kenyerem a hazudozás vagy kenyere javát megette, azaz túl van élete delén. Az ilyen kifejezések mellett a kenyér több régi nyelvi és nyelvjárási szókapcsolatban a közösben való élés kifejezője. 
1511-ből olvashatjuk: „egy kenyéren vagyon atyafiával”. Ehhez kapcsolódik a kenyértörésre kerül a dolog kifejezés. A fennmaradt népszokás szerint ugyanis, a közös háztartásban – egy kenyeren – élő, de tovább együtt maradni nem tudó emberek, jelképesen kettétörtek egy kenyeret, ezzel fejezve ki, hogy útjaik elválnak, ezentúl élelmükről külön-külön kell gondoskodniuk.
De egyfajta kenyér a cipó is, mely rendszerint ’kisebb kerek kenyér’. A cipó szó már feltűnik írásban az 1405 körüli időben keletkezett nyelvemlékünkben, a Schlägli szójegyzékben: „libo: chipo”. A szó eredete ismeretlen, bár nem lehetetlen, hogy össze- függ a ’lepény’ jelentésű latin zippula, a ’pogácsa’ jelentésű olasz zappolla szavakkal.
„Te, mi az a veknyi? – kérdi [1871-ben] a cipészinas a sütőinast.” Ma már tudjuk, a vekni ’hosszúkás alakú, rendszerint fehér kenyér’. A magyar szó -ni végződése már messziről elárulja eredetét: az ausztriai német Wecken szó származéka, melynek jelentése megegyezik a magyar szó jelenté-sével.
Kis cipószerű, péksütemény a zsemle is, mely német jövevényszó, a német ’fehér lisztből készült péksütemény’ jelentésű Semmel átvétele. A magyarban a szó – zsemle, zsömle, zsemlye, zsömlye, zsemje változatokban – írásban századokon át kimutatható; első írásos előfordulása az 1305 körül keletkezett Besztercei szójegyzékben tűnik fel: „∫imula: zsemle”. A német szó talán a ’legfinomabb búzaliszt’ jelentésű latin simila szóra vezethető vissza. Végső forrása valamely keleti nyelvben (pl. az asszírban) keresendő.
A kifli szót, a ’vékony hosszú formájú kenyér’ jelentésű szót, jeles költőnk, Csokonai már 1799-ben leírja: „végy magadnak egy pár vajas kiflit”. Mondanom se kell, hogy eredete a német Kipfel szóra utal. Meglepő azonban, hogy a német szó a ’cölöp, karó’ jelentésű latin cippus szó származéka. A kenyér útitárs – tartják a székelyek.