Francia módi; Olasz eredetű szavaink; Oszmán-török eredetű szavaink; Régi szláv, török eredetű népneveink;

Francia módi

„A nyelvi kölcsönhatás könnyen érthető ott, ahol közvetlen népi érintkezésről van szó, de hogyan, milyen úton-módon kerültek be nyelvünkbe például francia szavak, holott közvetlen kapcsolatról ez esetben nyilván nem beszélhetünk” – kérdezi egyik levélírónk.
A magyart ért francia nyelvi hatás történetileg három időszakra sűrűsödik. Az első szakasz a 12–13. századra esik. Ebben az időszakban részint a politikai, diplomáciai kapcsolatok, részint a vallon telepesek közvetítik az udvari, a társadalmi élet, továbbá a francia tárgyi műveltség szavait. Ebből a korszakból valók az olyan francia jövevényszavak, mint a kilincs, lakat, mécs, szekrény, tárgy stb., amelyek teljesen beolvadtak már a magyar szókincsbe, s a nyelvérzék nem különíti el őket az eredeti magyar szavaktól.
A második francia nyelvi hatás a 18. századi felvilágosodás korára esik, mely elsősorban az előkelő és a szellemi vezető réteg körében érvényesül. Ekkor kerülnek be a társadalmi élet, a divat és művészetek szókincsébe ilyen szavak, mint rang, zsabó, medalion, bagatell, alkóv stb. Ez a hatás a napóleoni időkben a bécsi szellemi zárlat következtében némileg gyengült vagy éppen megszakadt, de a 19. század második negyedében ismét felélénkült. 
A hatás főként az irodalom, a képzőművészet területén észlelhető erőteljesebben, olyannyira, hogy néhány évtizedet okkal tekintünk a francia nyelvi hatás harmadik jellemző időszakának. A kritika nyelvét ilyen francia szavak árasztják el, mint szüzsé, premier, matiné, nüansz, konferanszié, miliő, de a polgári idegenimádat és a divat is elősegítette a francia szavak behatolását. Példaként ilyen szavakat idézhetünk, mint drapp, bézs, krepdesin, toalett, frivol, neglizsé, komplett, menü, affér stb.
Több, eredetében francia szó német közvetítéssel, a német nyelvhasználatban kialakult alakban, illetőleg jelentésben került a magyarba, például: blamál, gardíroz, gardrób, lavór, szeparé, kurizál, gavallér, bravúr, parádé stb. Sok szó latinosított végződést vett föl: elegáns, zsenáns, pikantéria, naivitás stb.
A köznyelvünkben használt, több százra menő francia szó mellett sok kifejezést, szólást, szállóigét is átvettünk, eredeti alakban vagy magyaros hangzásúvá téve. Bizonyos stílusréteg – a választékos nyelvhasználat, az irodalom – elemeiként is ismertebbek közül idézzük az alábbi kifejezéseket: couleur locale (= sajátos helyi szín, hangulat), l’art pour l’art (= öncélú művészet), plein air (= a szabad tér fényhatását érvényesítő), tête a tête (= négyszemközt, bizalmas kettesben), c’est la vie (= ez, illetőleg ilyen az élet) stb. E kifejezések nem a megfelelő stílusrétegben való használatát természetesen kerülni kell.

Olasz eredetű szavaink

Nem beszélhetünk közvetlen olasz–magyar nyelvi érintkezésről, hiszen Olaszország viszonylag messze van. Mégis tudjuk, hogy az olasz–magyar kapcsolatok már a magyarság keresztény hitre térítésének idején kezdődtek, majd az Anjouk itáliai politikája folytán erősödtek, s a kapcsolatok Nagy Lajos király idején ugyancsak jelentősek voltak. Ennek következtében már a magyar nyelvtörténet korai korszakában számos olasz szó honosodott meg a magyarban.
Már a 12. és 13. század között több olasz eredetű szó fordul elő nyelvemlékeinkben. Ilyen a hajózás műszavai között a gálya, part, rév, a gyümölcsök neveként az egres, füge, mandula, narancs, olasz eredetű a saláta, a hadakozás szókincsében ilyen a bástya, lándzsa, pajzs, de fellelhetők a városi életre jellemző szavak is, például borbély, piac; szintén olasz eredetű ebből a korból az istálló, szamár, lugas, mankó, remete, szerecsen.
Bár a 16–17. században az olasz–magyar kapcsolatok már nem voltak olyan élénkek, mint a korábbi időkben, a Magyarországon szolgáló olasz zsoldosok, itt szolgáló vár-építő mérnökök, továbbá az Olaszországba látogató magyar főpapok, főurak, diákok lehetővé tették a nyelvi közvetítést. Olasz eredetű szavakkal gyarapodott a hadi élet nyelve: dárda, rondella; gazdagodott a szakácsmesterség szókincse: mazsola, osztriga, rizs, torta, de különböző fogalomkörbe tartozó szavakat is találunk, így egyebek mellett ekkor került a magyarba a furfang, gondola, korall.
A 19. század végén munkát és megélhetést kereső olaszok szintén eljutottak Magyarországra, így lehetőség adódott közvetlen nyelvi érintkezésre is. E korban a magyarba bekerülő olasz jövevényszavak részben a művelődés, részben a mindennapi élet fogalomköréből valók. Ide tartozik a zene-  és színművészet elemeként az ária, brávó, csemballó, rivalda, móka, pojáca. Olasz vándormunkások, illetőleg katonáskodó magyarok révén honosodott meg a bagó, digó, zsuga, kóstál. Több olyan szavunk van, amely az olaszból német vagy szerbhorvát közvetítéssel jutott a magyarba.
Az átvétel körülményeinek és módozatainak tisztázása nem kevés szófejtő munkát igényel. Itt van például a dús szavunk. Magyar szövegben 1519-ben tűnik fel: „a szent Gergoli pápa Római dúsnak nömös nemzettségéből támada.” A szó eredeti jelentése ’dózse’, majd kialakul a szónak ’gazdag ember’, továbbá ’gazdag, bővelkedő’ értelme is. A szó olasz megfelelője doge: ’az egykori velencei köztársaság választott államfője’. A dús eredetében azonos a nyelvünkbe később szintén bekerült dózsé-val. A dús szócsaládjába tartoznak ezek a képzett formák: dúslakodik, dúsít.
A ’nagyjából megért’, illetőleg ’pedz, kezd megérteni valamit’ jelentésű kapiskál szavunk az olasz capisco ’értelem’ átvétele. A magyar szó s-ét az északolasz nyelvjárásokban hangzó š hang magyarázza. A magyarba a szó a Lombardiában szolgáló katonák, tisztek révén kerülhetett be.

Oszmán-török eredetű szavaink

Vegyük számba azokat a török (oszmán- török) szavakat, amelyek a török hódoltság másfél évszázada alatt kerültek nyelvünkbe. A mindennapi élethez közelebb álló kifejezések közül nagyobb számban kelme-, ruha- és ételnevek maradtak fenn. A hódoltság megszűnte után a katonai és közigazgatási vonatkozású szavak nagy része természetesen kihalt, más része azonban túlélte a történelmi változást, de szükségszerűen jelentésmódosuláson ment keresztül.
Lényegében a török korival azonos jelentésben használjuk ma is például a dandár, dohány, kávé, papucs szavakat. Az alapjelentés mellett azonban mindegyiknek kialakult másodjelentése is. A dandár katonai ’derékhad’ meg ’zászlóaljakból álló nagyobb katonai egység’ jelentésű, de a munka dandárja kifejezésben a munka legnagyobb részére vonatkozik.

A dohány az argóban pénzt, a kávé a kávédaráló összetételben régimódi, kis gőzmozdonyt, a papucs a papucsférj össze- tételben asszony uralta férjet jelent. A kazán-ban eredetileg az ágyúgolyó előállításához salétromot főztek, csak később lett belőle békésebb célokat szolgáló fémtartály, vidéken speciális pálinkafőző üst.
Sok török jövevényszavunk jelentésfejlődésének fő iránya a becsmérlés, a pejoráció. Ez történelmileg teljesen indokolt, hiszen a török katonai, közigazgatási személy, felügyelő, adóbehajtó eredendően rosszat jelentett a magyar nép számára. Ennek következtében, ha eredetileg érzelmileg közömbös volt is egy-egy szó, később jelentéstartalma ilyen irányba módosult. Például a haramia kezdetben ’egyfajta gyalogos török katoná’-t jelentett, majd ’fegyveres útonálló rabló’-t, később mindenfajta ’gonosz, rossz ember’-t. 
A janicsár is a török hadseregben csupán keresztény gyermekekből mohamedánná nevelt gyalogos katona volt, de ma janicsár a ’saját népét az elnyomó hatalomnak kiszolgáltató személy, szolgalelkű áruló’ is. A harács ’nem mohamedánokra kivetetett adó’ volt, de aki harácsol ma, ’háborúban rabol, zsákmányol’, és e szóval jelöljük azt a folyamatot is, hogy valaki ’erőszakosan mások rovására megszerez valamit, gyűjt’.
A jelentésváltozás szelídebb formájának tekinthető a gúnyos színezetűvé válás. A csuha előbb ’sűrű szövésű posztóból készült katonai köpeny’, majd ’szerzetesi ruha’, de a csuhás már a szerzetesek gúnyneve. A maszlag ’a burgonya rokonságába tartozó mérgező növény’, majd ’méreg, mérgezett étel’, továbbá ’mámort és dühöt okozó ital’, de átvitt értelemben ’nagyhangú, hazug ámítás’.
A hódoltság korában a törökből ilyen szavak kerültek a magyarba, mint zseb, csárda, kaftán, martalóc, basa, gyaur, hodzsa, fringia, mufti, deli, dalia, dolmány, kalpag, csiriz, findzsa stb. Török eredetűek ezek a szavak is: pajtás, pajkos, pajzán. Első pillanatra úgy tűnik, hogy ez utóbbi három szó közös eleme a paj szó, de ez csak látszatra van így. A szó alapeleme három, a perzsából törökbe került szó, a második eleme éppen különböző, mert az egyikben török képző, a másikban magyar képző, a harmadikban perzsa képző található.
Vizsgáljuk meg itt csupán a pajzán szavunkat, melynek semmi köze a hasonló hangzású francia szóhoz. Ez a szó a török payzen ’gályarab’ átvétele. Eredetében összetett szó, a pay ’láb’ és zen ’megkötött’ összekapcsolása, eredeti jelentése tehát: ’lába megkötött’. De hogyan alakulhatott ki a szó mai magyar jelentése? A mai jelentés kiindulópontját megtaláljuk a 17. századi forrásokban, ahol a szónak ’gályarab’ jelentése mellett van egy másik jelentése is: ’rúdhoz kötött, de kocsi mellett mégis szabadon jutó, betöretlen „szélhámos” (ló)’. A pajzán jelzőt később nemcsak lóra, hanem emberre is alkalmazták. Így érthetővé válik a pajzán szó későbbi ’gyors, fürge, hetyke’, majd ’csintalan, pajkos’, illetőleg ’könnyelmű, léha, szabados, illetlen’ jelentése.

Régi szláv eredetű népneveink

A szlávságtól, a szláv nyelvekből átvett nevek között elsőként kell említenünk a görög népnevet. A görög szó már a honfoglalás előtt valamely régi déli szláv nyelvből vagy esetleg az óoroszból került a nyelvünkbe. Megfelelője (grek) megtalálható valamennyi szláv nyelvben. Végső elemzésben az ismeretlen etimológiájú szó a szláv nyelvekbe a latin Graecus közvetítésével került. A szóra a magyarban már 1156-ból van adatunk.
Szintén már a honfoglalás előtt került a magyarba az óorosz eredetű lengyel népnév. A kikövetkeztetett ősszláv szó tulajdonképpeni jelentése: ’az irtvány vagy szűzföld lakója’. A magyarban személynévként már 1130-ban felbukkan. E nép jelölésére volt tehát már egy szavunk, a lengyel, mégis később „fölösleges jövevényszóként” a magyarban felbukkan a lengyelek saját népi neve, a polyák is, mely a ’szántóföld, mező’ jelentésű lengyel pole származéka. Ilyen nevű személyt nyelvemlékeinkben elsőként jegyeztek fel: „Johannes dictus Polyak”, azaz ’Polyáknak mondott János’. A polyák népnévnek a lengyellel szemben kialakult egy enyhén gúnyos árnyalata, s talán ez okozta a szó elévülését.
Ugyancsak óorosz eredetű a magyarban egy iráni, közelebbről alán néptörzs neve, a jász. E népnévre is már 1318-ból van írásos adatunk. Nyelvünkben ma jászok, jászság néven egy magyar néprajzi csoportot értünk, annak következtében, hogy a Magyarországra költözött jászok beolvadtak a magyarságba.
A magyarban a német egyik legelterjedtebb germán nyelvet beszélő nép neve. Írásban az 1130-ból kimutatható német népnév szintén szláv eredetű. A szlávok ugyanis magukat szlovén, szlovák néven nevezték a ’szó, beszéd’ jelentésű slovo szó alapján, mint az olyan népet, aki ’beszélni tud, akinek beszéde érthető’. Ezzel szemben nyugati szomszédaik nyelvét nem értették, azok számukra némák (nemec) voltak. A germánokat jelölő ősszláv nemec korábbi jelentése ’idegen, nem szláv’. A német népnév eredetében összefügg a néma szavunkkal.
A cseh nyelvből való a magyarban a cseh népnév. A szláv szó eredete és jelentése máig sincs tisztázva. Nyelvemlékeinkben e népnév igen korán, már 1075-ben feltűnik.
A vlach népnév szintén szláv eredetű. Az ősszlávban még valamennyi újlatin népre vonatkozott, de az egyes szláv nyelvekben később jelentésszűkülés történt. A magyarba a vlach szó többes számú szerbhorvát vlasi alakjából keletkezett az olasz, az egyes számú alakjából pedig az oláh népnév. Az olasz népnévre 1138-ból, az oláh-ra 1283-ból van írásos adatunk. Mindkét nép neveként keletkezett az újabb, az illető nép saját nyelvéből származó megnevezés. Az egyik a mára már elavult olasz eredetű talyán (< italiano), a másik az oláh-t felváltó, önmagukat megnevező népnév, a román (< latin romanus ’római’). Ez utóbbi a magyarban csak 1705-ben tűnik fel, végérvényesen 1848–49 után az erdélyi románság kívánságára került be a közigazgatás nyelvébe, majd a köznyelvbe.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a fentebb említett népnevek is nyomot hagytak a magyar családnevek rendszerében. Az 1905 és 2002 között érettségiző 51 984 tanuló között 145 Oláh (18 Román), 112 Németh, 42 Cseh, 17 Olasz és Olosz (1 Tallián) nevű diákot számoltam össze.

Török eredetű népneveink

Egy nép, egy nyelvközösség megnevezésére nyelvünkben egyetlen olyan szó van, amely ősi örökség: saját nevünk, a magyar. Csaknem minden más népet és nyelvet jelölő szó a magyarban jövevényszó.
A népnevek legrégebbi jövevényszó-rétegét a honfoglaló magyarok részben már magukkal hozták, többségüket viszont a honfoglaláskor és az Árpád-házi királyok alatt vehették át azoknak a népeknek a nyelvéből, amelyekkel közvetlenül érintkeztek. A legrégebbi népneveket a törökségi és a szláv népek nyelvéből vettük át.
A törökségi (ótörök) jövevénynevek között elsőként kell említenünk a török nyelvű törzseket és a török birodalmat jelölő türk szó átvételének magyar török alakját. A türk törzsnév alapjelentése ’erő’. Az egykori türk törzs nevét a világ nyelvei általában két értelemben használják. Jelölik vele egyrészt a mai Törökország lakóit, másrészt a török nyelvcsaládba tartozó népeket. A magyarság e nevet már a honfoglalás előtt megismerhette, írásos lejegyzése is korai, 1055-ből való.
Az a nép és nyelv, melyet az orosz szóval jelölünk, a szláv népek és nyelvek közé tartozik, de az orosz szó mégsem a szlávból, hanem a török nyelvből került a magyarba, valószínűleg már a 9. században. A magyarba átvett török alak urus lehetett, s e török szó valóban a szláv rus átvétele. Minthogy azonban a török nyelvekben a szó elején nem állhat r hang, az r-rel kezdődő idegen eredetű szavak elé egy magánhangzó előtét került. (Emiatt például az oszmán-törökben Róma neve is Urum.)
A magyaroknak az örményekkel is feltehetően már a honfoglalás előtt voltak kapcsolataik. Az örmények saját neve hajkh. Más nyelvekben az őket jelölő vándorszó, az örmény, Örményországnak már az óperzsában kimutatható Arminiya, majd a latin Armenia nevével függ össze. A név az európai nyelvek csaknem mindegyikében vegyes hangrendű (angol armian, német Armenier, román armenian stb.). A törökben viszont, ahonnan a szót mi átvettük, magas hangrendű: ermeni, ennek következtében a magyarban is az: kezdetben ermen (1342: Demetri dicti Ermen ’Örménynek mondott Demeter’). A későbbi örmény alak valószínűleg az örvény szavunk nyelvjárási örmény alakja hangtani hatásának következtében jött létre.
A 9–11. században Dél-Oroszországban, majd Moldva területén élt, a 9. században részben Magyarországon letelepedett török fajú és nyelvű nomád nép neve: besenyő. E népnév a magyarban szintén török (ótörök) eredetű. Elsőként írásban mint személynév tűnik fel egy 1130-ból való nyelvemlékben: Beseneu. A megfelelő török népnév közvetlenül a törökben nem mutatható ki, de a besenyők elnevezéseként megtalálható közép- kori arab, görög, szláv, latin stb. kútfők alapján kikövetkeztethető egy török bäsänäk alak, amelyből szabályos hangváltozások következtében kialakult a magyar besenyő alakváltozat; ebből keletkezett a második nyílt szótag kiesésével a Besnyő településnév. (A román meg az orosz peceneg az eredeti alakot jobban őrzi.) A népnév etimológiailag összefüggésben van a magyar Becse személy- és településnévvel.
Említenünk kell továbbá a kunokat, akik szintén egy török néptörzs tagjai. A kun szavunk szintén török eredetű. E török nyelvű, a középkorban Magyarországon is élő néprészre utal a magyarban gyakori Kun családnév. Már 1171-ben feljegyeztek egy Cun nevű személyt. A kun népnév valószínűleg a ’sárgás, szőke, fakó’ jelentésű török qu melléknévből származik.
A szintén török eredetű nép, a böszörmény – nem bősz örmény. Nevük a magyar köznyelvi használatban mára már elavult. A magyarba átkerült török alak büsürman vagy beserman lehetett. A név a románban és az oroszban busurman. Ki hinné, hogy a böszörmény és a muzulmán szó azonos eredetű tőre vezethető vissza? A szókezdő b~m változás ismert török nyelvi jelenség.
A személynevek tanúsága szerint a tatár népnév már a 12. században ismerős volt a magyarság előtt. Az európai nyelvek többségében meglévő népnév a török nyelvekből terjedt el. Végső forrása a mongolban keresendő, a megfelelő mongol szó jelentése ’dadogó ember’.
A török népnevek is mély nyomot hagytak a magyar családnevek rendszerében. Az 1995 és 2002 között a magyar tannyelvű iskolákban 51 984 érettségizett tanuló családneve között 216 Török, 73 Orosz, 45 Kun (1 Kunos), 12 Tatár, 2 Örmény családnév található. Besenyő meg Böszörmény családnév nincs, de e népnevek alapján keletkezett településnevekre utalva több Bessenyei~Besenyei, Besenyi meg Böszörményi családnév is felbukkan.