Gondolatok a karanténból

 Csak mentünk és mentünk, mindig csak előre és előre, mindig újabb és újabb célokat és terveket szövögetve,  és újabbnál újabb gazdasági és egyéni hasznot remélve. Jött egyik nap a másik után, lassan gépiessé vált az ember, és dolgozott, egyre jobban, hogy teljesíteni tudja a maga vagy mások által támasztott elvárásokat, a gazdasági növekedést, a kitűzött célokat úgy, hogy egyre erőteljesebben jelent meg, majd lett úrrá a hétköznapokon a közöny, s észrevétlenül éket vert az Isten és ember, ember és ember, valamint a természet és ember közötti kapcsolatokba.
Bár nagyon sokan és sokszor éreztük, hogy nem jó az irány, amerre haladunk, mégis mentünk tovább előre, azt remélve, hogy egyszer megérkezünk oda, ahová eredetileg menni szerettünk volna. Az utazás során nemcsak az útirány változott, hanem részben megváltoztunk mi is.
Az utóbbi időkben egyre kevésbé kezdtünk ragaszkodni Istenhez, emberi kapcsolatainkhoz, egyre kevésbé kezdtünk törődni mások érzéseivel és gondolataival, egyre könnyebben engedtük el útitársaink kezét, akik a barátok, családtagok személyében ajándékként érkeztek korábban életünkbe. Azt hittük, hogy jó irányba haladunk, miközben a közöny uralta a kapcsolatainkat. Picit úgy éreztük, hogy most már teljesen mi irányítjuk életünket, és közben az árral szemben eveztünk, csónakunkban megfogyatkozott a szeretet, az őszinte egymásra figyelés, az élet apró örömeit kezdtük elfelejteni értékelni, ezért azt gondolom, hogy valaminek jönnie kellett, ami felébreszti mély álmából az emberiséget, amely a gazdasági és anyagi hasznok hajszolása közben teljesen passzív lett a világban általa előidézett negatív történésekkel szemben.
A koronavírus-járvány sokkolóként funkcionálhat a világ számára, visszabillentheti társadalmunkat a régi egyensúlyába. Ráébreszt az emberi kapcsolatok fontosságára, rávilágít a hit és remény fontosságára. Megtanítja, hogy a világ tengerében egy csónakban evezünk, és az embernek újra barátnak, segítő társnak, támogatónak kell lennie. Többé nem vehetjük magától értetődőnek az egészséget, a körülöttünk lévőket, a szabadságunkat, a természetet és mindazokat a dolgokat, amelyek eddig is jelen voltak életünkben, de értékükre és fontosságukra a vírus jelenléte ébresztett rá.
Újjá kell építenünk egymásba és Istenbe vetett hitünket, több hálával kell egymás és Isten felé fordulnunk. Óvnunk és őriznünk kell a természetet, amelynek oly sokat köszönhetünk, és fel kell ébresztenünk magunkban és egymásban a reményt, több időt és figyelmet szentelve Istenre, egymásra és a természetre, és azon emberekre különösen, akik nehéz vagy kilátástalan helyzetben vannak e nehéz időkben.
Feladat és tanulság: új alapra kell építenünk életünket, s az  nem lehet más mint a hit, a remény és  a szeretet.

Előd, 30 éves egyéni vállalkozó, Csíkszereda

Ébredek 10:00-kor. Felkelek 13:00-kor. Bekapcsolom a tv-t háttérzajnak. Csekkolom a szociális médiát. Tudomásul veszem a fertőzöttek emelkedő számát. Megeszem a müzlimet és zuhanyzom.
16:00-kor átkapcsolok a Discoveryre. Éppen egy Covid–19-ről szóló adás megy. Emlékeztetem magam, hogy nem vagyok a veszélyeztetett korosztály része. Ugrálok a Facebook, Instagram és YouTube között.
Messengeren írok a szüleimnek és a barátaimnak:
„MINDEN OK, SOKAT ESZEM, ALSZOM, SZEDEM A VITAMINOKAT! NEM MEGYEK KI. Unatkozom. Hiányoztok. Szeretlek”

18:00-kor felöltözöm és kimegyek a lakásból „pentru asigurarea de bunuri/activitate fizică induviduală”. Megkerülöm a tömbházat, veszek az üzletben egy csokit, kész a napi mozgás. Aztán visszamegyek. Megnézem, mi maradt a kamrában, hűtőben, és maradékot eszem.
20:00-kor visszafekszem az ágyba, átkapcsolok valamelyik hírcsatornára. Még nem tetőzött a járvány, a válság és gazdasági csőd java most következik, függőben az oktatás stb. Kikapcsolom a tévét hirtelen, mert ideges vagyok és szorongok. Csokit eszem. Aztán visszakapcsolom, mert háttérzaj nélkül magányosabb vagyok. Netflixezek. Másodjára nézem végig a Friends 10 évadát.
Gumicukrot eszem, mert félek, mert eszembe jut, hogy nem tudom, mikor láthatom ismét a nagyszüleimet. Vagy mikor mehetek ismét munkát keresni, dolgozni.
24:00-kor felhívom a barátnőmet és együtt szidjuk az időseket, a fiatalokat, a felnőtteket, a gyerekeket és mindenkit, aki ma sem maradt otthon, helyette a játszótéren szomszédolt.
02:00-kor még sajnálom magam kicsit, mert ma sem csináltam semmi produktívat, nem edzettem, nem fogyókúráztam, nem tanultam, nem építettem új kapcsolatokat... aztán emlékeztetem magam: ez mind rendben van. Nem marcangolhatom magam ebben az ínséges időben is, amikor nehéz józan ésszel gondolkodni és megtartani mind a testi, mind a lelki és mentális egészségünket.
A legjobb, amit most tehetek, hogy befelé fordulok. Szeretem magam, tartom a kapcsolatot a szeretteimmel és tovább nézem a Friends 7. évadát, hiszen ezt most bűntudat nélkül tehetem meg. 
Ezzel a gondolattal alszom el, valamikor hajnalban.

Virág, elsőéves egyetemista, Marosvásárhely

A karantén egy új önismeretet adott. Felszínre kerültek olyan értékek, amiket mostanáig homályban tartott a megszokás. Emellett a megváltozott prioritások tudatosítottak bennem elveket, elvárásokat, amelyeket a jelen helyzetben sokan nem tartanak tiszteletben, és ez számos bosszúságot okoz, akár naponta is.
Zavar, hogy betolakodtak a magánszférámba az online jelenlétet követelő, kamerás megoldásokkal olyan intézményes területekről, mint a munka vagy az oktatás. Zavar, hogy az olyan képességek, mint a számítógép-használat különböző szintjei, a digitális tudás és kompetencia, kötelező elvárásként jelentek meg egyik napról a másikra, annak ellenére, hogy ezeket mostanáig nem tanították és nem fejlesztették mindenki esetében egyformán, és nem is volt ezekre szükség ilyen mértékben az átlagember mindennapjaihoz.
Zavar az, hogy ezek a készségek és képességek olyan prioritást kaptak, hogy meghatározóvá váltak  az egyén elbírálásában, és az eredményeit is befolyásolják a munkavégzés, tanulási-tanítási folyamatok szintjén.
Zavar a zűrzavar, a rögtönzött megoldások és próbálkozások alaptalan felnagyítása, a minőségi hiányosságok, a kompromisszumokkal teli alacsony színvonal, valamint a következetességnek álcázott következetlenség.
De talán jobb, ha inkább a jóról beszélek, hiszen ez az, amibe kapaszkodni tudunk, ha túl akarunk jutni bármilyen megpróbáltatáson.
Jó az, hogy együtt van a család. Hálás vagyok anyaként ezért a néhány hétért, amit a gyerekeimmel tölthettem. Szinte ajándéknak élem meg azt, hogy együtt reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk, napi rendszerességgel. Örvendek annak, hogy amikor elszabadulunk a digitális szférából és az online feladatok hálójából, nagyokat beszélgetünk, nevetünk, figyelve egymás nézőpontjára, figyelve egymásra. A fiaim már felnőttek életkor szempontjából, elsőéves egyetemista az egyik, tizenegyedikes a másik. A karantén nélkül a közös időtöltés csak a mostaninak a töredéke lenne, hiszen már hangsúlyosan jelenvaló a saját életük, a saját prioritásaik.
Jó az is, hogy nem szaladhatunk a boltba bármikor. Tervezetten, meggondoltan és tudatosan vásárolunk. És az sem baj, ha valami éppen nincs. A materialista, fogyasztói szemlélet néhány nap alatt teljesen háttérbe szorult. 
Jó az, hogy a hétvége csendes, otthoni környezetté fejlődött vissza. Szombatonként a régi, jó hangulatú, tevékeny, rendszerező és rendezgető, pakolászós, takarítós közös program került előtérbe, nyugodt környezetben, kapkodás és időszűke, a programtorlódások stressze és az állandó újratervezések nélkül.
A vasárnap igazi családi hangulatban telik, pihenéssel, közös filmnézéssel, társalgással. Mindez zárt családi körben, a karantén miatt, és ez nagyon jó. Meghittség, békesség, összetartozás.
Karantén. Jó és rossz egyben, egy időben, egy helyen. Az élet egy újszerű oldala, élő közvetítésben.

Zsófia, 49 éves jogtanácsos, Csíkszereda

Hajjaj. Hat hete gyökeresen megváltozott az életem. Nem járhatok iskolába, templomba, kirándulni, vásárolni. Sehova. Maximum a szemetet vihetem le. Azt is anyuval. Nincs iskola, nem kell menni tanulni, s ha kell, azt is otthon kell, ami nem könnyű. Bencével, az öcsémmel sokat játszunk és sokat veszekszünk, olykor még verekedünk is, vagy tévézünk.
Bezártságban élni nem könnyű. Unalmas, nehéz, és a legrosszabb benne, hogy alig lehet kimenni friss levegőre. Egyszer-egyszer kimegyünk sétálni a tömbházunk körül, és annyi. Persze házit, megoldandó feladatot is rengeteget adnak, online küldik, és így fogadják a válaszainkat is. Előtte le kell fényképeznünk a megoldásokat és továbbítani a tanároknak, vagy fel kell töltenünk egy platformra. Ezt a szót azelőtt életemben nem hallottam.
Lassan lopakodik a tavasz, süt a nap, alig van egy-két felhő az égen, és pont most nem lehet kimenni. Olyan jó lenne kirándulni. Mi nagyon sokat szoktunk járni az erdőkre-mezőkre itt a környéken, majdnem mindig, ha jó az idő. Szinte minden hétvégén elmentünk valamerre. Sőt ha nagyon meleg volt, vagy rosszabbra fordult az idő, akkor közelebbi helyekre mentünk.
Nagyon remélem, hogy hamarosan véget ér ez az egész, mert ezt már nem lehet bírni. Egyszerűen nem lehet, és kész. Olykor egy fél vagy egy teljes napot is nehéz elviselni, most meg heteket kell túlélni friss levegőn való tartózkodás, a természet nélkül. Bent is el lehet tölteni az időt, de már kezd minden unalmassá válni, a játék, a tévézés... minden.  Aki azt mondja, hogy mindezt könnyű elviselni, az nagyot téved.
Nemsoká jön a nyár is. Az még melegebb lesz, még jobb, mint a tavasz. De ha még akkor sem lehet majd kimenni, akkor már egészen kibírhatatlan lesz ez az egész. Akkor rengeteg nyári programunk elmaradna, például a nyaralás a tengeren… és még sok más. A végére egy életunt ember lennék, aki csak arra vágyik, hogy kimehessen a világba.
Remélem, hamarosan véget ér ez az egész, és akkor úgy kimegyek, hogy vissza sem jövök a házba, legalábbis egy ideig biztosan kint alszom majd a szabad ég alatt.

Balázs, 12 éves tanuló, Csíkszereda

Egészségügyi alkalmazottként nap mint nap ki vagyunk téve a vírusfertőzésnek. Számunkra jóval nagyobb a vállalt kockázat. Minden napunkban benne van az, hogy ma még talán egészségesen ébredünk, de egy fárasztó munkanap után talán már hordozzuk a vírust. Betegen ébredünk, és akkor gyerekeinket, családunk többi tagját is megbetegítjük.
Mivel nincs korlátozva a napi felvehető beteglétszám, naponta sok beteg között megfordulunk, többször is érintkezünk velük, így aztán kiemelt figyelmet kell fordítanunk arra is, hogy betegeink kiszolgáltatott helyzetén ne rontsunk. Óvjuk őket a vírustól, csökkentsük a megbetegedés kockázatát.
Ugyanakkor naponta megéljük, szomorú tapasztalatként, hogy betegeink is minket hibáztatnak, ha szigorúbb fegyelmet próbálunk betartatni a kórtermekben, a folyosókon. Jótanácsainkat nehezen fogadják el. A sterilitásra is kiemelten ügyelünk. Pozitív számunkra, hogy a túl sok beteglátogatás megszűnt, nincs akkora jövés-menés, mint eddig volt.
Sajnos, néha elfogy a türelem. De azért akadnak kedvező visszajelzések is, ezek révén feltöltődöm, és újult erővel folytatom a munkám.
Bosszant, hogy a potenciális betegek egy része nem őszinte, hogy büntetőjogi felelőssége tudatában is hazudik, tódít az elosztósátorban vagy az orvos általi kikérdezés során.
Rossz megélni azt a tudatot, hogy rajtam keresztül fertőződhet meg a családom, de ezzel tudnom kell együtt élni. Tudom, hogy kiemelt hangsúlyt kell fektetnem az elővigyázatosságra, óvintézkedéseket kell foganatosítanom, és ezeket családtagjaimmal is be kell tartatnom.
Ez a félelem mindent meghatároz. Lelkembe és szívembe is beférkőzött. Várom, hogy mielőbb vége legyen ennek a rémálomnak.

Erika, 38 éves asszisztens, Csíkszereda

A kulturális intézmények már március 16-án bezártak. Ezért erre az időszakra vagy otthonról dolgozni, vagy kényszerszabadságra kényszerültünk. De hálás vagyok, mert sok időt töltünk el együtt gyerekeinkkel, és végre naponta tudok főzni.
Szerencsések vagyunk, mert van udvarunk és tudunk kertészkedni. Elolvastam mindent, amivel el voltam maradva. Bevezettem az online színház-programot, ami adott egy rutint és segített okosan kitölteni a napot. Jelentkeztem önkéntesnek is. Ahol tudok, próbálok segíteni. Mivel én egészséges vagyok, segíteni szeretnék azokon, akik kevésbé szerencsések. 
Megpróbálok pozitív maradni és minden napban találni olyan dolgokat, amelyek boldoggá tesznek. Tudom, hogy még egy jó ideig ezt az elkülönítést ki kell bírni. Ezért próbálom a körülöttem levőknek minél kellemesebbé tenni ezt az időszakot, hogy ne érezzék nehéznek, vagy unalmasnak, vagy kibírhatatlannak. 
Ha túl leszünk ezen az időszakon és visszatérünk a munkába, egyértelmű számomra, hogy újabb nehéz időszak vár ránk, mert nem fog minden egyből zökkenőmentesen visszaállni a régi kerékvágásba. Szerintem ez egy túlélési év, és amit most elveszítünk, azt év végéig még érezni fogjuk, vagy még tovább is. 
Muszáj optimistának lenni, pozitívan élni minden nap, és arra koncentrálni, miként építsük újra életünket a koronavírus-járvány után!

Annamária, 38 éves színházigazgató, Sepsiszentgyörgy

Vegyes gondolatok, érzések fogalmazódtak meg bennem. Mint egészségügyi alkalmazott a tbc-osztályon, az első vonalban, szembe kell néznem azzal a pánikkal, amely körülvesz nap mint nap. Elsősorban a betegek részéről. Talán ez a legnehezebb most! Bennem is ott van a félelem, mi lesz, ha én is megbetegszem, és körülöttem a családom...? A családomnak hála ők nem tekintenek engem veszélyforrásnak, minden nap hazavárnak, és épp ezzel adnak erőt, hogy nap mint nap újult erővel végezzem a munkám... mert rám szükség van az első vonalban...
A családdal már néhány hete vagyunk összezárva. Talán az a legszebb ebben, hogy több minőségi időt fordítunk egymásra, többet játszunk, beszélgetünk, és megtanuljuk elviselni egymást, vagyis megpróbáljuk jobban szeretni egymást ebben a nehéz, nyűgös időszakban...
Most nincsen rohanás sehová… Egy következő nehézségem az itthoni tanulás, tanítás, amelyben úgy kell minden nap helytállnom, mintha én lennék a pedagógus. De ez az időszak így is szép, és hiszem, hogy a szürke hétköznapok a karanténban attól is szépek, hogy itthon vagyunk, együtt vagyunk, és ezzel nemcsak magunkra, de másokra is vigyázunk.

Imola, egészségügyi asszisztens, Csíkdelne

Amikor felröppent a hír, hogy kijárási tilalom lesz, először jött a gyomorszorító döbbenet, majd a megoldás lehetőségeinek latolgatása. Bezárnak az otthonunkba. Hogy meddig? Miért? Milyen formát öltenek a korlátozások?
Eltelt egy-két nap, és nem is olyan borzasztó! – gondoltam, amint első döbbenetemből felocsúdtam. Nem mehetek ki! Nem mehetek ki az utcára, a szomszédba, a rokonokhoz, barátokhoz. De kimehetek az udvarra, veteményesbe, korlátozva bevásárolni. Nem uralkodott el rajtam a bezártság érzése. Volt idő azon gondolkodni, milyen volt a régi idők karanténja. A holokauszt, a háború, a kommunizmus mind-mind a bezártságot juttatja eszembe. Az akkori generációk sem tudták, mikor lesz vége, mikor mehetnek ki az utcára, a határon túlra.
Ehhez viszonyítva a koronavírus-járvány okozta bezártság nem is olyan rettenetes. A világháló lehetővé teszi, hogy hozzájuss a szellemi táplálékhoz, a kijárási nyilatkozat hozzásegít a mindennapi kenyérhez. A lelki feltöltődést segíti a virtuális igehirdetés (igaz, hogy nem ugyanolyan, mint ha szentmisén részesülnék az áldásban). A testi-lelki elfoglaltság tárháza kimeríthetetlen, legalábbis nekünk vidékieknek.
A panelházakba beszorult gyerekeket sajnálom, hogy nem tudják kihasználni a szép tavaszi napok adta lehetőségeket. Mindent összegezve, nem lettem búskomor, türelemmel várom a korlátozások feloldását. Hiányérzetet az okoz, hogy nem tudok a mesterségemben dolgozni, de „összehúzzuk a nadrágszíjat” és arra gondolok, milyen volt az üres üzletbe bemenni, mindenért sorba állni, dekára kapni a kenyeret, adagra a cukrot és a lisztet. Az emberi leleményességnek nincsenek korlátai. Ha az ember valami miatt nem tud kimenni, lelki szemei előtt ne a fal, hanem a világ jó és szép dolgai legyenek. Minden korosztály megkapja a maga lehetőségeit, csak észre kell venni őket. Hitünk szerint minden elrendeltetett. Bízom a legfelsőbb hatalomban, hogy nem engedi eluralkodni a gonoszt. Legyen meg a te akaratod!

Angéla, 64 éves nyugdíjas, Csíkszépvíz

Szerintem az emberi természet függvénye is, hogy mennyire nyomaszt a bezártság. Nem érzem nyomasztónak az itthon ülést. Elvégzem még a nemszeretem munkákat is. Mindig is olvastam, de most még többet. Szeretem a könyveket, előveszem a valamikor félretett olvasnivalókat. Ezek az olvasmányok gondolatokat is ébresztenek, például azt is, hogy a gyerekek miért nem szeretik az iskolában a történelmet. Talán a mi életünkbe nem szólt bele a digitális világ, többet hallgattuk felmenőink meséit, elbeszéléseit, élményeit.
Néha a kisördög is megszólal, hogy miért csak az öregek és betegek veszélyeztetettek. Hamar túllépek rajta, hisz itt van számomra a családom. Az egész időszak alatt a legnehezebb, hogy az unokáim nem jöhetnek, nem ölelhetem át őket, nincsenek közös ünnepek. Reménykedem, hogy ajándékozhatok még nekik bőrkötéses, csatos naplót, amelybe beleírják álmaikat, terveiket, titkaikat, a szép jövőbe vetett imádságos hitüket.

Márta, 67 éves nyugdíjas vallástanár, Csíkszépvíz
 

Az fájt a legjobban, hogy nem tudtam kimenni a temetőbe a férjem sírjához…
Az tetszett a legjobban, hogy sokan és sokat emlegették, hogy vigyázzunk magunkra…  Éreztem, hogy súlyos a helyzet. Nehéz volt megérteni, mi is történik valójában. Azt igen, hogy mihez vezet. Rendre megnyugodtam, mert minden reggel néztem a Duna Tv-t, hallgattam a kolozsvári rádiót. Figyeltem az Erdély Tv-t is, és beleláttam abba, hogy mi is történik körülöttünk. Persze, azt is figyeltem, hogy mit mondanak a bukarestiek.
Most már bátorkodom kimenni az utcára. Nem találkoztam ismerőssel a mai napig sem. Az egyik gyermekem személyesen gondoskodott rólam nap mint nap, a távol élő gyermekem telefonon látott el jó tanácsokkal. Még a szomszédokkal sem találkoztam. Hiányzott a családom és hiányoztak az ismerőseim. Hiányoztak a vasárnapi misék. A kollégiumba sem mentem el meglátogatni a volt kollégáimat. Velük sok mindent megbíráltunk volna.
Ha kinéztem az ablakon, az üres utcát láttam. A közeli templom kapuját is bezárták. Az iskoláskorú gyermekek nem játszottak az utcán.
Nem féltem, mégsem bírtam elhinni, hogy milyen világ vesz körül minket és mi vár még ezután reánk.
Remélem és várom is, hogy egyszer már vége legyen ennek!

Vera, 80 éves nyugdíjas, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium egykori gondnoka

A karantén állapota új, eddig ismeretlen helyzet elé állított. Számomra a munkahelyi kihívás mellett a közvetlen társas kapcsolatok hiányát a legnehezebb elviselni. Úgy érzem, a távolságtartás és a szeretteimtől való elszigeteltség kihívás elé állít engem is, hisz nem mehetek azokhoz, akiket szeretek, akik nagyon közel állnak hozzám. Nem ünnepelhetek meg velük egy születésnapot, és nemhogy nem készülődhettem velük együtt a húsvétra, ahogyan eleddig szoktuk, de a húsvéti ünnepeket sem tölthettem velük.
Nem látogathatom idős szüleimet, nem tölthetek velük időt, mert ez veszélyes rájuk nézve. Csak a kapuba leteszem a csomagot, amit vittem, és távolról integetünk egymásnak, én kintről az utcáról, ők bentről az ablakon keresztül. Ilyenkor könny fut össze a szememben, habár tudom, hogy most ez a leghelyesebb, amit tehetek értük. Ahogy kifele jövök az utcán, azon merengek, hogy sosem volt még ehhez hasonló érzés bennem, sosem gondoltam volna, hogy ilyet valaha is megélünk majd egyszer.
Viszont örömmel tölt el, amikor az online térben beszélgethetünk. Látom, hogy jól vannak és mindent megtesznek, hogy minél jobban, tartalmasabban töltsék el ezt az időt, arra várva, hogy vége legyen ennek az egésznek. Nagyon elszomorít, hogy nem játszhatok az unoka-öcsikéimmel, hogy velük is a virtuális teret kell használnunk. Viszont ebben az esetben is az jut eszembe, hogy így legalább láthatjuk is egymást, és nemcsak elmesélik, hanem meg is mutatják az alkotásaikat, vagy azt, hogy épp mi újat tanultak a napokban. Ők még elég kicsik a virtuális tér használatához, de számomra nagyon fontosak voltak a személyes találkozásaink, az együtt töltött idő, s ezekre lehetőségeim szerint mindig igyekeztem elegendő energiát fordítani, ezért eddig még sosem alkalmaztam velük ezt a kapcsolattartási formát, és eleinte nekik is újdonságnak számított a velem való ilyesfajta társalgás. Csodálkozó tekintetükből láttam, hogy hirtelen nem értik, hogy én mi a csodát keresek a képernyőn.
Aztán gyakran gondolok a másik testvéremre, aki több mint tízezer kilométerre él tőlem, és az ő családjára, gyerekeire. Bármennyire is igyekszem megérteni és elfogadni a jelen helyzetet, akarva-akaratlan felmerül bennem, hogy vajon merre halad ez az állapot, mikor fogunk újra találkozni. Jó érzés számomra, ha valamilyen formában beszélhetek velük. Ilyenkor akár órákig képesek vagyunk beszélgetni, ami után mindig megnyugtató érzés tölt el.
A jelen állapot kihívás elé állít a szerelmi életemben is, amely nemrég bontakozott ki, és amely most szintúgy az online térbe tevődött át. Erőt és bátorítást ad számomra ez a kapcsolat, de hiányzik a személyes érintkezés, a személyes találkozás. Még a gyakori napi beszélgetéseink ellenére is sokszor érezem azt, hogy de jó lenne most odabújni hozzá, megölelni,… csak úgy együtt lenni, szeretni egymást és együtt várni mindennek a végét.
Valójában még sok mindennel szembe kell néznem a karantén idején: nem szaladhatok csak úgy ki a boltba, nem járhatok el tornázni, nem ülhetünk össze a barátokkal egy kis fecsegésre, nem mehetek el összejövetelekre, képzésekre, de valahogy úgy érzem, ezek mégis inkább kezelhető helyzetek, melyeknek hátrányaik mellett pozitív hozadékaik is vannak az életemben.
Egyértelmű, hogy sokkal háziasabb lettem, meggondoltabban vásárolok, mint eddig, adott esetben abból gazdálkodom, ami épp itthon van. És persze beiktatom az itthoni tornát is a hétköznapjaimba. Időt szentelek olyan könyvek elolvasására is, amelyekre eddig nem volt időm, meghallgatok egy prédikációt, egy jó zenét, filmeket nézek, és talán kicsit jobban önmagamba fordulok, elgondolkodom dolgokon.
Munkába menet nézem a kiüresedett utcákat és arra gondolok, igen, már úgyis túlzás volt, ahogy eddig éltünk, időnként én is morgolódtam a túlzsúfolt forgalom miatt is. De persze, így sem jó, aggaszt ez a nagy csend, ez az üresség, amely kis városomban honol.
Úgy gondolom és érzem, hogy ezek a változások nagy fokú alkalmazkodóképességet követelnek meg tőlem az élet minden területén. Tudatosságot, fegyelmezettséget, szervezettséget, rugalmasságot, nyitottságot, bizalmat, szeretetet és hitet, hogy a jelen embert próbáló körülményei ellenére is meg tudjam találni azokat a megoldásokat, amelyek segítségemre vannak abban, hogy habár a közvetlen emberi kapcsolatok, a fizikai érintkezések nem lehetségesek, mégis minél hasznosabban és tartalmasabban tudjam eltölteni ezt az időszakot.

Enikő, 46 éves asszisztens, Székelyudvarhely

Nekünk is vannak nehéz pillanataink, amikor elbizonytalanodunk, de a párommal erőt merítünk egymásból, bízunk és hiszünk a jóban, hogy ezen hamar túl lesz az egész világ. 
A kisfiam, Ádám 3 éves múlt, és ő nagyon élvezi, hogy itthon vagyunk mind, hogy 0–24-ben megkapja az anyukáját. Azt is mondtuk, hogy ő a programfelelős. Nagy erőt ad ebben a nehéz időben. 
Az itthonlétet én aranyidőnek fogom fel, mert soha többet nem lesz ennyi időnk egymásra, hogy egész nap játsszunk, és csak vele foglalkozzak. 
Most igazi anyuka-életet élek, élvezem, hogy mindenre van időm bőven, naponta főzök, kertészkedünk és a házimunka is el van végezve. 
Ádám születése óta kialakult napirendünk van, s ahhoz most is tartjuk magunkat. 
A kisfiam a kézműves-foglalkozásokra is nagyon kapható, munkafüzeteink vannak, rajzolunk, festünk, gyurmázunk. 
Mindig azt mondtam, hogy vele újra tanulom a világot. 
Ez most jó időszak lehet kisebb projektek kitűzésére is, ki kell használni az időt arra, hogy új dolgokat is kipróbáljunk, legyen az egy új recept, könyv, nyelvtanulás, edzésforma. Bármi, ami célt tud adni a karanténnapoknak. 
Minket most ezek az apró célok és a gyerekek motiválnak.

Annamari, a Budapesti Operettszínház művésze

Személy szerint úgy érzem, hogy erre a bezártságra szüksége volt a lelkemnek, de bizakodom abban, hogy nem tart nagyon sokáig. Többet vagyok a családommal, picit megszűnt az a nagy nyüzsgés, ami a mindennapokat jellemezte. 
Jobban észreveszem magam körül az élet apró szépségeit, olyan dolgokat is, amikre régebb fel sem figyeltem. 
De ahogyan egyre jobban telnek az órák, napok, hetek, ott belül mélyen kezd feltörni a félelem és a pánik. Minden egyes nap bizonytalan és változásokat hoz oktatási és egészségügyi téren egyaránt. 
Engem nagyon aggaszt a vírus mellett az is, hogyan fogok tudni lediplomázni, mivel végzős hallgató vagyok. Magától a betegségtől inkább a hozzátartozóimat féltem, én nehezebben viselem el, ha ők betegek. 
Próbálok optimista lenni, de nem tudom, meddig tart a derűlátásom. A barátaim és a társaság hiányát egyre nehezebb elviselni. Rossz, ha az ember saját magával is meg kell küzdjön.
Reménykedem, hogy ennek az egésznek vége lesz, és addigra minden ember átértékeli az élet valódi lényegét.

Edina, 21 éves, Kézdimartonfalva

Karantén, szükségállapot, kijárási tilalom. Ez a három kifejezés jellemzi napjaimat. Mindenhol csak ezt látom, ezt hallom, mindenki erről beszél. Mikor az egyetem bezárta kapuit meghatározatlan időre, és áttértünk az online oktatásra, tudatosult bennem a helyzet súlyossága. 
Önkéntes házi karantén… elsősorban a családom és saját egészségem megőrzése érdekében döntöttem mellette.
Lelassult az élet, az emberek. A Föld, mintha fellélegezne, megpihenne egy kis időre. 
Itthon az első pár nap alig telt el, mindig csak az járt a fejemben, hogy ez a helyes, ezt kell tenni azért, hogy az elkövetkezendő hónapok ne így teljenek el. Bezártságérzetem volt, nyomasztó volt minden egyes perc. Napról napra csak nőtt a fertőzöttek száma, eluralkodott egyfajta félelemérzet rajtam. Attól tartottam, hogy elveszíthetem azokat a személyeket, akik a legfontosabbak számomra, akiket szeretek.
Ahogy telnek a napok, egyre inkább érzem hiányát a szerelmemnek, aki közel van, de mégis olyan távol. Ezen időszak alatt jöttem rá, hogy ki és mi számít igazán: a család, a barátok, a szeretet, a szabadság. Ami eddig természetes volt és megszokott, az már-már luxus és egy szép emlék. Nem akkor és oda megyek, ahova akarok. Már semmi sem a régi, mióta felütötte a fejét ez a járvány.
Viszont most a legfontosabb a testi-lelki egészségünk megőrzése, és ezt meg kell értenünk. Hiába lázadunk az otthon maradás ellen, jobban belegondolva nem is olyan szörnyű dolog. Most végre több időt tölthetek a szüleimmel. Van időm a kiskutyámra, akit eddig eléggé elhanyagoltam az időhiány miatt. És nem utolsósorban van időm magamra. Minden rosszban van valami jó, szokták mondani. Én abban hiszek, hogy minden okkal történik, és mindenből valamit tanul az ember.
Egy régóta kedvenc idézetem, amely most nagyon aktuális, tartja bennem a lelket: „Ahogy nincs szivárvány eső nélkül, úgy nincs gyógyulás fájdalom nélkül sem. Minden rossz addig tart, amíg szembe nem nézel vele.” (Robert Lawson)

Edina, 22 éves, Nyújtód 
 

Gondolatok a parkban
Nézem a teret a kilencedikről, hátha elmegy valaki az üzletek előtt, hogy integessek egyet. Mostanában nagyon rám jött az integethetnék, s latolgattam magamban, hogy meddig bírnám ki a sittet, mondjuk, ha valamiért ártatlanul lecsuknának. Tudnék-e könyvet írni, hogy hamarabb szabaduljak, mint Becali?!
Lehet, hogy holnap már nem engednek le, csak papírral, mondják a szomszédok, mivel a rendelkezéseket a tévén már nem tudom követni. Szólok Gizinek, hogy menjünk, használjuk ki az időt sikerrel, kakáljon végre, mert a tegnapi félórás lemerészkedésünk nem járt eredménnyel. Be kell tartani a szabályokat, mese nincs, jó, hogy szigorúan veszik, merengek magamban a lépcsőkön lefelé, s Gizi is rálegyez a farkával egyet-egyet.
Jólesik a friss a levegő a parkban. Üres a tér, nagy csend honol mindenütt, s ez nem is zavar, de a világítással is spórolnak. Itt-ott egy folt, egypár kutyás ámbolyog még a félsötétben. Ívben kerülünk, csak Giziék üdvözlik közelebbről egymást. Most ilyen a hangulat, gondolom, de jó, hogy kint lehetünk egy kis időre.
– Te vagy ? – kérdi egy fehér kabátos valaki, a sétány túloldalán.
– Én volnék – mondom bizonytalanul, mikor észreveszem, hogy Kinga, a gyorskorcsolyás volt csapattársam üdvözöl. Így mondjuk, hogy „csapattársam”, pedig tulajdonképpen nem is az, hiszen több mint 15 évvel fiatalabb nálam, csak hát így maradt meg a „korisok” nagy táborában, hogyha egyszer valaki ezt a hosszú csúszó szerszámot a lábára húzta, s ment is vele egy darabig, (mondjuk, egy pár évig) sőt le is fagyott mindene jó pár alkalommal, mindegy, hogy melyik generációban futotta köreit, csapattársa, mondhatni, testvére volt az összes többinek, mert a jég vírusa a nagy hidegekben is úgy megfertőzött valamennyiünket, hogy a lesiklott körök emlékeit a szívünkbe égette végleg. Sétálunk betartva a távolságot, s szólunk egypárat, de látja, hogy szokatlanul visszafogott vagyok.
– Megússzuk, meglátod, kitartás kell, annyi az egész. – Hangja olyan nyugodt és határozott, hogy egyből felvillanyoz, s elhiszek neki mindent. Az jut eszembe, hogy ezt a kitartást annak idején mennyit sulykolták belénk az edzéseken s egy- egy hosszú táv előtt. Megszoktad, annyira megszoktad, hogy egy idő után már jött magától, s észre sem vetted, hogy lefagyott mindened közben, a lábad elmerevedett, s már nem érzett a kanyarban, a kezed még húzta a tempót, de már azt se érezted olykor, tüdődben ki s be sípolt a levegő… s lehet, taknyod, nyálad is ráfagyott a szájad szélére, de húztál, csak húztál, biztatott mindenki, s számításba se jöhetett, hogy feladjad a távot, mert tudtad, hogy a célba érés kötelező, de milyen páratlan jó érzés, eufória volt célba érni, holtfáradtan, akár legyőzötten, akár másodiknak is… milyen jó volt, hogy kibírtuk mindig, milyen felemelő megkönnyebbülés és kellemes jó érzés, mikor a hosszú táv után minden lepkekönnyed lesz egyből.
Elkalandoztam a múltba, s átértékelődött a jelen. Különös érzés kerített hatalmába a parkban. (Most erre azt mondanák, hogy más a „fílingje”, de én nem szeretem a divatos, idegen szavakat.)
Szép a park a nagy csendben is. De jó, hogy kint lehettünk egy órácskára, de jó, hogy itt lakom a park mellett, de jó, hogy találkoztunk, hogy inthettünk egymásnak távolról egypáran, de jó, hogy Kingát láthattam, de jó, hogy friss a tavaszi levegő, s a kutyák is szerencsésen elvégezhették a dolgukat! Zacskót szemetesbe, s már búcsúzunk is. És száz méteren (a parktól a Toscáig) „Egész úton hazafelé azon gondolkodám”, hogy „amint a mennyben, úgy a földön is”, ami fent, az lent is, ami kint, az bent is (ám ezt a tudósok elég későre fejtették ki), de íme, egypár nap alatt KÍVÜL-BELÜL mekkorát változott a világ(unk), s az ember beéri, sőt mennyire tud örülni egy rövidke friss levegős sétának, pár karintésnek, s még a kutyaguminak is.

A veteményes
Valahányszor leérünk Gizivel a negyedikre, az ajtója tárva-nyitva. Így tartja a nap nagy részében, hogy a le és a fel menőkkel szólhasson egypár szót. Az emberek most inkább gyalog járnak, mert a lift veszélyes lehet, s így alkalom nyílik neki is egy kis tereferére, de ha ez nem sikerül, leszól az erkélyről, vagy kitalál valamilyen ürügyet a kapcsolatteremtésre.
Mindig kedves ez a János bácsi, de ha betévedsz hozzá, valamilyen okból kifolyólag, vagy vásárolsz neki valamit, annyit mond, hogy nem győzöd kivárni. Kemény ízületi próba a kétszer műtött térdemnek a kilenc emelet naponta háromszor, s morgok magamban szakadatlan, hogy „azördögettevolnamegeztakoronamenetet” „smégaztisakikitalálta”, de ha már fogadalmam tartja, hogy amíg a vírusveszély le nem jár, nem ülök liftbe, akkor nem ülök be, ha a térdem a borvizeslóéra fog hasonlítani, akkor se.
A hangját már a hatodikon hallom, s Gizinek is csak ennyi kell, meg sem áll az ajtójáig.
– Dápoj, mondom, jöjjánák be, a vátámenyem mutatom, dá nám akarnak hogy jöjjánák – mondja, ahogy szokta, ilyen érdekesen. Mindig elcsodálkozok, hogy miért nem beszél románul, mikor én arra fordítom a szót, hogy neki könnyebb legyen. Aztán így maradunk, ilyen chiarmagyarba, ahogy akarja, ahogy neki jobb. Széles karlendítéssel terel befele minket, mint egy gróf, aki a birodálmát mutatja. Ilyenkor mindent el akar mondani, a nepoátáját Kanadából, a rokonait, a leányait Bukarestből, akik mind távol vannak, de küldenek gyógyszereket a cukrára, s élelmiszerre valót is. Mint mindig, most is végigmutatja a képeket a falon, ugyanabban a sorrendben sorolja, mint előző alkalommal (senkit se ismerek, de hallgatom, hogy ki kicsoda és hová tartozik), nem figyelek oda, s nem jegyzem meg, csak bólogatok illedelmesen. – Dápoj itt van Liza, a kicsi Monaliza, mályiknák a ruhát adtam Gizinák. – A téli kötött kutyakabátot tőle örököltük, miután elpusztult a kutyája. – Áz a pikturá a barátjám fástáttá Lizáról, itt tartom lágálől. Nákám ő volt, mint magának Gizi. Jobb es, hogy most már tulfálől van, má nám es tudnám most vinni sétálásba, dápoj nézám itt a falon, s olyan, mintha élná. – Körbekerekezik a két szobán, Gizi is tisztelettudóan követi. Megmutatja a virágait is a szobákban, és mond, mond mond... sok a rokonság, a leányait emlegeti újra nagy szeretettel, de a tömbházban még senki se látta idejönni őket. Árad belőle a megelégedettség, hogy mennyi mindene van, s milyen jól él, én meg hallgatom... mi mást tehetnék, ha már bejöttünk, a mi sétánk is várhat. A konyhában fő az étel, leteszi a friss csihányt, amit neki szedtünk, s köszöni, hogy milyen finom csorbica lesz belőle. Mutatja, hogy mi mindene van a hűtőben, kisebb dobozkákba beadagolva. Körülötte rend a lelke mindennek. – Olyan jó ámbár itt mindenik, hoznak valamit vásárolni, s a gyógyszárákát es kivászik. – Akarva, nem akarva, belevarázsol a világába, a rokonok távol vannak, (vagy csak emlékeiben élnek) de a negyediken ott van az igazi családja... s már nem is sietek a kimenőre. – Dápoj én es adok mindenik vátáményt nákik – mondja büszkén, s látva, hogy nem értem, milyen veteményt emleget, sejtetősen kacsint egyet. – Hát a vátámenyt es mág kálláná nezze – s azzal büszkén kivisz az erkélyre. A kilencméteres balkon beültetve, fűszernövényekkel, palántokkal. Kis ládákban, műanyag dobozokban zöldell a jövő. Mindeniket sorra elmutatja, és mond hozzá egy-egy történetet, hogy honnan van, ki adta, mikor ültette, mivel öntözte stb. A babérlevélre a legbüszkébb, a szomszédoknak is juttat, s a „rozmárin” három embernek gyökerezik most szépen egymás mellett, egyforma befőttesüvegben. Sorolja a szomszédokat, nevük ráírva az üvegre. – Paradicsom, háromféle paprika, fokhagyma, pátrázsályem, a „busuioc” nám élt mág, de ültetünk mást. Leusteán, teszi csorbába finom. Minden nap jövök idá ki – ezt úgy mondja, mintha a földjére járna, naponta. – Nákám nám káll kitoltáni papir – kacag huncutul –, minden nap a fődjiket kaparom, lazittom, s bászelek es válik, azétt ilyen szépák.– Arca csupa mosoly, árad belőle a boldogság, s a hála, hogy beléptem a kis csihánnyal. – Adok egy rozmárint magának es vizbá tágyá bálá. 
Megköszönöm, szépen, s indulnék is már, de Gizi nem akarózik jönni. Leül melléje s nem tágít. Mondom, „Gizike séta”, menni kéne, de ő csak ül János bá mellett, mintha nem is hozzám tartozna. Akár itt is hagyhatnám, nem ellenkezne, mint máskor, máshol.
– Lássa, hova ült, hova Liza szokott, a lábam mellé – kacagja, hogy a kutya felfigyelt a fotelban, a leoldott műlábára. – Most nám tudom használni, dá idá bánt nem es kell, csak ha lámányák a padra egy kicsit. Most a vátámenybá jó a szeker is, körbe láhát karikázni hamar a házat válá. 
Betöltötte már a hetvenet, de tele van energiával, meg akar kínálni valamivel, hogy még maradjak, térül-fordul, fürgén tekeri a kerekeket. Érzem, amit Gizi: itt harmónia van a házban is, és a „vátámenybán” is.
Egy óra késéssel indulunk le a negyedikről, kikerekezik a folyosóra utánunk, s ott is mond, köszöni a csihányt, a másodikon is hallom, hogy „még jojjánák máskor es”. Könnyebben fogynak a lépcsők, lefele, a térdemet is mintha megolajozták volna. Az erkélyről utánunk szól, hogy a „rozmárint” ott felejtettük, hát csoda ennyi „vetemény” után? Majd feljövetelkor elvesszük, intem fölfelé. (Csak el ne felejtsük ezt is, mint általában ilyenkor valami nagyon fontosat, ami aztán napokig hiányérzetet okozhat!)

Emese, 65 éves nyugdíjas testnevelő tanár, Csíkszereda