Mindennapi kenyerük

Sándor és Anikó 23 kilométerre Nagyváradtól, Biharfélegyházán laknak. Pár száz méterre a főút zajától. Egy régi házat újítottak fel önerőből, bankkölcsönnel.

Egy átlagos romániai magyar család. A boldogulás és megnyugvás ösvényeit keresve.

Sándor 43 éves, Anikó 37, gyermekük, Dávid pedig 12.

Sándor Biharfélegyházán született, ott is járt iskolába nyolcadikig. Próbálkozott városon, de nem jött össze. Nem bírt panelben lakni. Kertes házban nőtt fel, ott is szeretett volna élni. Szeret Biharfélegyházán lakni. Ott van a családja is.

Nyolcadik általános után Nagyvárad. Napi ingázás vonattal. Hajnali kelés. De autóbusszal is sokat járt.

Könyvelő. Édesapja akarta, hogy könyvelő legyen. Sokat foglalkozik az ügyfelekkel. Nagyváradon dolgozik.

Iskola és egyetem után sokáig tartott a munkahelykeresés. Végül sikerült, de csak ismerősökön keresztül.

25 évesen kezdett el dolgozni. Első munkahelyét pár hónap után másikra cserélte, és azon a helyen immár 17 éve dolgozik. A jó munkahelyi légkör, a munkatársak között kialakult jó, baráti viszony miatt maradt, és szereti nagyon azt a helyet. Fontos a pénz, de inkább az előbbi miatt maradt ott ilyen hosszú ideig.

Szerencsésnek tartja magát. Párjával, Anikóval boldogok. A szerelem tartja össze a családot, teszi erőssé a kapcsolatot.

Persze voltak nehéz éveik is, de a szerelem, a szeretet egy burok, mely eddig mindentől megvédte őket. Biztonságot nyújtott. Ez a házasságuk s egyben családjuk legfontosabb alapja.

Baráti, ismeretségi körükben ez nem annyira jellemző. Van, aki a harmadik házasságánál tart.

Mindkettejük családjában van elvált rokon.

Sándor két év együttjárás után kérte meg Anikó kezét.

Zártak, befelé fordulók. Nem igényelnek maguk köré nagy társaságot. Egymás támaszai, egymásban lelnek örömet. Még különösebben közeli családi jóbarát, barátnő sincs. Egymásnak vannak, s inkább együtt oldják meg a gondokat.

Mások talán sokkal nyitottabbak, de köreikben az sem gyakori.

Szerintük a sikeres család az, amelyiket egyben lehet tartani. Ebben a szülők is benne vannak, bár mindekettejüké külön él tőlük.

Amikor baj van, egymáshoz fordulnak. Soha eszükbe sem jutna, hogy más irányból várják a megoldást.

Bár előfordulnak közöttük súrlódások, nem haragtartók. Nem fekszenek le este úgy, hogy haragszanak egymásra.

Még a szabadidejüket is együtt töltik. Ha kell, Anikó együtt néz focit Sándorral, Sándor pedig főzős műsort Anikóval.

Szeretnek tévézni. Főleg a sorozatokat kedvelik. Anikó olvasni is nagyon szeret. Lényeg, hogy egymás közelében legyenek.

Nem kijárósak.

Létük nem vidéki lét. Városi.
Anikó nagyváradi lány. Édesanyja asszisztens, édesapja autóbádogos.

Először orvos szeretett volna lenni, de aztán, ahogy belelátott a dolgokba, megijedt. Nem a vértől. Inkább a felelősségtől. Túl sok félrediagnosztizálást látott. Ettől ijedt meg.
Politológia. Nagy ugrás. Azt is abbahagyta.
Angol–román szak a Partiumi Keresztény Egyetemen. Eljutott a doktoriig, de időközben megszűnt a szak.

Ezt a pillanatot tartja élete mélypontjának. Akkor nem látta tisztán a jövőjét.

Önkéntes a Caritas Catholicánál.

Az éneklés nagy szerelem. Voltak évek, amikor elhitte, hogy kitörhet. Magánórák. Operett. Ma már elengedte. Bár néha, szűk körben még énekel.

A legfontosabb számukra a privát szférájuk. Az érdekli őket a legjobban, ami az életüket közvetlenül befolyásolja.

Sándort nem érdekli a nagypolitika.
Anikó kíváncsibb. Messzebbre próbál tekinteni.

Bár a nagyvilágot mindketten túl távolinak érzik mindennapjaiktól.

Politikus szövegét még életükben nem olvasták el. Nem érdekli őket.

Sándor úgy érzi, nincs igazi választási lehetőség. Ezért el tudja fogadni az RMDSZ-t, de különösebben az sem érdekli.

A közösségi élettől, a közösségi politizálástól távol tartja magát. Sem a falugyűlések, sem a tanácsülések. Nem érzi, hogy ettől könnyebb lenne az élete.

Anikót is inkább az érdekli, azt tartja mérv-adónak, ami a hétköznapjait befolyásolja.

Tudják, s vállalják, hogy közömbös számukra az a fajta közösségi élet, ami most zajlik körülöttük. A politikai kampányokat egyszerű porhintésnek tartják. Pedig a politikusok azért vannak ott, hogy az egyszerű embereket segítsék. Persze elismerik, hogy apró dolgokban történik valami, de életüket, a családjuk biztonságát, jövőjüket nem igazán érintik. Úgy érzik, magukra maradtak, s csak maguk tudják megvédeni családjukat. Ezért is inkább egymásba kapaszkodnak.

A zsebükön sem érzik, hogy bárki is fontosnak tartja őket.

Sándor szerint a legjobban a munkaadójának van kiszolgáltatva. Bár nem dolgozik állandó nyomás alatt.

Anikó álma Japán.

Nincs különösebb igény a luxusra. Ha minden évben eljutnak a román tengerpartra, az nekik megfelel. Nagyon szeretik a tengert. Anikó nagyon beosztja a pénzt.

Elég sok húst fogyasztanak, főleg Sándor, és szereti az olasz konyhát.
Inkább otthon ülnek.

Ha valami különlegesre vágynak, nagy néha elmennek egy étterembe. Azelőtt moziba is jártak, de ma már nem.

Nem divatoznak. Turiból öltöznek. 
Mitől félnek a legjobban? A munkanélküliségtől.

Ha ők lennének ott fenn, a nagypolitikában, mi lenne az a három dolog, amivel segítenék a családokat? Gyereknevelés. Idősgondozás. A munkavállalás segítése.

Dávid.

Az iskolában állandó a gyerekek közt a versengés, kinek mire futja.

Szociális határok mentén csoportosulnak a gyerekek.

Nagyszülők.

Lajos 74 éves, autófényező volt. Babi szintén 74, vezető nővér volt a városi kórházban.

Ők is Biharfélegyházán laknak, nem messze Anikóéktól. Nyugdíjas éveik elején költöztek ki falura. Hátha úgy könnyebb lesz az élet.
Szerintük ma nincs összhang a család és az iskola között. Az iskola szerint a családnak, a család szerint az iskolának kell megoldania a felkészítést az életre.

A fiatalok felkészületlenül találkoznak a nagybetűs élettel. Valójában sem az életnek, sem pedig az iskolának nem tanulnak a gyerekek.
A különbség a mi világunk és a mai között? Akkor biztosan tudták, hogy lesz munkahelyük, ma már semmi sem biztos. Hogy jó   volt-e, vagy rossz, most nem ez számít. Ők a kü­lönb­ségekről beszélnek.

Egy szó jellemzi a mai család körülményeit: létbizonytalanság.

Mindig tovább és tovább kell menni. Nem lehet megállni. De így sem tudhatják, hogy mit hoz a holnap.

A mai életritmusban nagyon is kellenek a nagyszülők, hisz nincs kire hagyni a gyerekeket. Arról meg ne is beszéljünk, aki hosszú évekre messzi idegenbe megy dolgozni. Ki vigyáz akkor a gyerekre, hát persze, hogy a nagyszülő.

A közélet nagy emberei? Abszolút kívül állnak a körön. Vé-gül is vajon közülük hányan tudják, hogy mennyi egy kiló kenyér ára? Talán ha egy évig úgy élnének, ahogy ők. Talán akkor érdekelnék ő-ket a családok mindennapjai.

Újra Anikóéknál.

Náluk 150 lejből kell ki­jönni egy héten. Előtte persze kifizetik a számlákat. Utána meg mi ma­rad?
Egyszer esznek húst egy héten. És ha elromlik valami, mosógép, hűtőszekrény, televízió? Azt csak részletre tudják megvenni, és aztán még jobban spórolnak.

Miért hisznek el mégis mindig mindent a politikusoknak? Mert a fuldokló ember minden szalmaszálba belekapaszkodik. Még ha tudja is, hogy nincs sok esélye. Azok meg ígérnek, ígérnek és ígérnek.

Sok a válás. A családok tűrnek. Próbálkoznak. Aztán valami végleg elszakad.
Nincs már türelem egymáshoz. A megélhetési gondokból fakad a stressz. Onnantól meg már csak idő kérdése a család romlása. Rengeteg dolgot kell kibírnia egy mai családnak, ha túl akar élni.

És valljuk be, ma már túl gyorsan, nagyon gyorsan változnak a dolgok.

Félelmetes.

A bevásárlás egész hétre szól.

Olcsó legyen, sok, s aztán, ha lehet, egészséges.

Főznek a család idősebb tagjaira is.

Csak azért nem veszi meg a drágábbat, mert bió.

A költségvetés fix, és heti.

Számlák. Élelem. Benzin. Télen fűtés. Fával.

Nyaralás előtt legalább két hónapig tervezni kell, és utána két hónapig jól meg kell szorítani a nadrágszíjat.

Létezik egy vakációs boríték, amibe már hónapokkal előre elkezdik gyűjteni a pénzt.

Minden dolog, még a legkisebb is, ami a lakás­ba kell, csakis rész­let­fizetésre.

Ház bankkölcsönből.

A nagyszülőkre is gondolni kell. Téli tüzelő, gyógyszer.

Eredmény: nulláról a nullára.